DR. GUZSIK TAMÁS

KERESZTÉNY LITURGIÁK ÉPÍTÉSZETE

II. rész: Középkori nyugati liturgiák és építészetük

Bevezetés

1. A szakrális építészet alakulása Nyugaton az ezredfordulóig (gallikán liturgiák és Róma)

  1.1. Gallikán típusú liturgiák

  1.2. A nyugati szerzetesség szerepe a szakrális építészet alakításában

     1.2.1. A bencés rend kialakulása

     1.2.2. Bencés térítések, a rómavárosi liturgia terjedése

  1.3. Karoling reformok, a frank-római liturgia kialakulása

  1.4. A gallikán és a frank-római liturgiák építészete

  1.5. A (módosult) római liturgia építészete

2. A frank-római liturgia és építészet alakulása a Lateráni Zsinatig (1215)

  2.1. A liturgia fejlődése

  2.2. A templomtípusok alakulása Európában a XI-XII. században

     2.2.1. A gallikán hatások továbbélése a romanikában

     2.2.2. A "germán" templomtípus fejlődése

  2.3. A bencés reformok liturgiája és építészete

  2.4. A liturgia és a liturgikus tér változása a zarándoklatok hatására

  2.5. Ciszterci reform, ciszterci építészet

  2.6. Egyéb szerzetesrendek a XI-XII. században

3. A gótika liturgiája és ennek építészeti kerete (változások az 1215-ös Lateráni Zsinat után)

  3.1. A városi szerzetesség szerepe a liturgia alakításában

     3.1.1. A városi szerzetesség kialakulása

     3.1.2. A városi szerzetesség liturgiája

  3.2. A gótikus lelkiség hatása a liturgiára

  3.3. A városi szerzetesség építészete

  3.4. A monasztikus rendek szerepe a gótika korában

  3.5. A polgárság hatása a gótika liturgikus építészetére

 

 

Bevezetés

Keleten az ezredfordulóig kialakult és nagyjából lezárult az egyes liturgikus csoportok és építészetük fejlődése. Ennek főbb vonalait az I. rész tekintette át. A felbomlott Nyugat-római birodalom területén a VI-VII. századtól különböző prefeudális majd feudális formációk jöttek létre. Ezek keresztény kultúrája Rómához ill. az innen kiinduló hittérítőkhöz (bencések) kötődik. A nyugati helyi, ú.n. gallikán liturgiák kialakulásában nagy szerepe volt a romanizált (és már krisztianizált) őslakosságnak, a térítők által képviselt, de némiképpen módosított római liturgiának, valamint a nagy számban fellelhető keleti - szír, örmény, bizánci - diaspórák hagyo-mányainak. Ezek jellegzetes keveréke szülte a korai középkor nyugati liturgiájának jellegzetes hibrid alakulatait (ambrozián, mozarab, óír, stb. rítusok). Nagy Károly frank birodalmában az egység egyik szimbólumává hivatott lenni az egységes római liturgia. Természetesen az egyes népcsoportok helyi hagyományainak a függvényében ez is csak közelítőleg valósult meg. Az egységes Nyugat-európai liturgia és templomtér-típus az ezredfordulótól alakult ki, elsősorban a különböző szerzetesi kongregációk (Cluny, Hirsau) és reformok (ciszterciek) hatására. A romanika és a gótika templomépítészetére, liturgikus téralakítására az elért eredmények kon-zerválása, a különböző irányzatok egységesítése a jellemző.

Ebben a részben nagyjából időrendi sorrendben haladva ezt a folyamatot tekintjük át: a gallikán liturgiák sokféleségéből az egységes római (frank-római) rítus kialakulását, ennek to-vábbfejlesztését az egyes szerzetesrendek liturgiáiban, majd a városok polgári környezetében véglegesedett egységes "katolikus" liturgiát és annak építészetét. Míg a következőkre marad az újkor nagy egyházi reformjainak (reformált egyházak) és belső megújulási kísérleteinek (reform-zsinatok, liturgikus újítások) áttekintése.

1. A szakrális építészet alakulása Nyugaton az ezredfordulóig

(Gallikán liturgiák és Róma)

1.1. Gallikán típusú liturgiák

A római birodalom hivatalos kettéosztása (395) után a kezdetben görög nyelven végzett rómavárosi liturgia a megmaradt nyugati provinciákban próbált tért hódítani. Itt viszont a görög nyelv volt idegen, s a birodalomhoz, az egyházhoz tartozás szimbóluma a latin nyelv lett. Nem véletlen, hogy az első latin nyelvű miseszövegek a provinciákból származtak és itt maradtak fönn. Az ú.n. római misekánon legkorábbi latin nyelvű leiratai pl. a IV. századi afrikai kereszténység köréből származnak. Kelethez hasonlóan még itt sem voltak megmereve-dett kötöttségek, a püspök szabta meg az istentisztelet rendjét, majd az V. századtól szokásba jött a terület főpüspökének (metropolita) a szokásait átvenni. A nyugati területen ekkor, az V-VI. század folyamán kezdtek liturgikus csoportok kialakulni, gyűjtőnevükként szoktuk a gallikán liturgiák nevet használni. Ezek olyan liturgikus formációk, melyekben a római és a keleti liturgiák egyes elemei sajátosan keverednek.

A közel sem egységes csoportot a legkorábban kereszténnyé lett (498, Klodvig király megkeresztelkedése) Galliáról nevezték el. Az itt nagy számban előforduló szír és örmény kereskedők magukkal hozták istentiszteleti szokásaikat, s azok helyi szinezettel ötvöződtek az ókeresztény (római) gyakorlattal. A keresztény hagyományokkal nem rendelkező területeken ebben az időben végezték a térítést a bencés szerzetesek (ld. alább). Az általuk hozott és használt, tisztán "racionális" rómavárosi liturgia kevéssé volt alkalmas arra, hogy a rituális külsőségekhez és látványosságokhoz szokott "barbárok" között hatékony legyen. Így a bencések által képviselt és végzett rómavárosi liturgia is kénytelen volt - a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva - több látványos (keleti) motívumot felvenni.

Gallia tartományban sok Antiochiából származó szír kereskedő fordult meg, és sok keleti keresztény telepedett le. Istentiszteleti szokásaik színesek, látványosak voltak, gyertyákkal, tömjénfüsttel, képekkel és egyéni hangvételű, költői imákkal. Mindezt szívesen fogadta Gallia (latinul beszélő, gall-római) lakossága. Eredetileg kelták voltak, és így - bár nyelvük közös volt - az ősrómaiaktól nagymértékben különböztek. A kelettel való lelki rokonságuk révén az akkoriban kialakuló antiochiai liturgiából számos elemet vettek át. Így az egykori római birodalom nyugati részében új típusú liturgia született: az ó-gall liturgia. A szintén gall-római "nationes" területén, Észak-Itáliában az ambrozián, Hispániában az ó-spanyol (wisigót, mozarab) liturgia alakult ki. A befogadó közeg mindenhol a kelta őslakosság volt. A területenként különböző módon fejlődött rítusok számos közös (keleti) vonást mutatnak, elsősorban a szertartások külsőségeiben. A Brit szigeten az ugyancsak kelta britek is ezt a sajátosan keleti jellegű liturgiát vették át Galliából, egyes források szerint Észak-Afrikából, ezt kelta, ír, vagy skót rítusnak szokták nevezni. Mai értelemben vett egységes rítusról még az egyes csoportokon belül sem beszélhetünk, de hasonlóságok a különböző csoportok között is vannak. A liturgikus könyvek használata már szokásban volt, ezeket helyi egyházi központokban másolták, de ezek sem hatottak az egységes liturgia kialakulásának az irányába: csupán a helyi szokásokat konzerválták. E viszonylag zűrzavaros kor és helyzet áttekintése mégis fontos, mert a kásőbb egységesedő római (latin) rítus a gallikán liturgiák számos elemét "átmentette". Az V.Pius-féle egységes római misekönyvnek (1570) a szertartásaiban a legrégebbi rétegek ezekből a rítusokból származnak.

A római liturgia meditatív jellegével szemben a gallikán liturgiák képiesebbek, költőieb-bek, a "laikus" résztvevők számára - éppen külsőségeikkel - többet mondanak. A hosszabb, terjengősebb szövegekben az egyéniesség, individualizmus jut kifejezésre. Lényegében csak a mise központi része, a kánon maradt változatlan, a többi helyen változatos, de önálló imák tördelték szét a liturgia egységes gondolatmenetét. Az a szabadság, amelyet a római liturgia adott, hogy t.i. mindenki minden alkalommal más és más szavakkal fogalmazta meg a mise imáit, a gall liturgiákban a végletekig ment: a lényeg sokszor elveszett a lényegtelen, de mutatós mellékmotívumok között. Az ájtatosságokban megnyilvánuló individualizmus egyik bizonyítéka az ereklyetisztelet, a szentek tiszteletének a növekedése, ezzel összefüggésben az oltárok számának gyarapodása (a martyrium gondolatának elkülönülése az eukharisztia-közös-ség gondolatától). A korábban egy szent sírja fölé emelt egyetlen oltárt, az ókeresztény matyriumot "multiplikálták", azaz egy templomon belül kialakult egy-egy szent kápolnája, benne a szent jelképes sírját, azaz ereklyéjét tartalmazó oltárral. A katolikus oltárszentelésben (consacratio) máig megmaradt gyakorlat az oltárkőben valamely vértanú-szent ereklyéjének az elhelyezése. A több oltár kialakulása maga után vonta, majd serkentette a több mise (magán-mise, fogadalmi mise) esetleg egyidejű végzésének a gyakorlatát.

Az ókeresztény, és a tovább élő keleti gyakorlatban egy templomban csak egyetlen oltár volt, s azon naponta egyetlen misét mutattak be. Ezzel párhuzamosan a IV-VI. századtól szövegekben ismertek a kisebb közösségekben, azok szándékára bemutatott magánmisék, fogadalmi misék. A fogadalmi mise (votivmise) először Toledoi Eugenius (+657) leírásában szerepel, bár eredete jóval korábbi. Az egész közösség rendszeres vasárnapi eukharisztikus istentiszteletével párhuzamosan már a korai időben is megvolt az a gyakorlat, hogy kisebb csoportokban is mutattak be misét. És Tertullianus-ig (kb. 160-222) visszamenőleg nem ismeretlen a valakiért közbenjárásul bemutatott áldozat: halottakért, vagy más szándékra. Az újdonság az, hogy most ezt széles körben alkalmazták. A Sacramentarium Gelasianum VII. századi átiratában már 60 féle formula van a különféle fogadalmi misékre, s a választék a következő századokban még tovább gazdagodott: a Fuldai Sacramentarium (X. sz.) már 180 fogadalmi miseformulát tartalmaz. Ezek némelyikénél nem volt előírva a hívek jelenléte, azaz magánmisék voltak. A magánmisék elterjedéséhez társult az a fejlemény, hogy a VI. századtól egy templomban, egyidőben több misét is végeztek. Palladius, a galliai Saintes püspöke egy 590 körüli levelében arról értesíti Nagy Sz. Gergely pápát, hogy új templomában tizenhárom oltárt állítottak föl, és az oltárok számára vértanú-ereklyéket kért. Ez arra vall, hogy a misék növekvő számának egyik kiváltója a szentek tisztelete volt: nekik oltárt építettek, és azon rendszeresen miséztek. A VII-VIII.században a fogadalmi misék különösen a kolostori liturgiákban váltak meghatározóvá (ld. később).

Az egyéni ájtatosságokban és a magánmisékben megnyilvánuló inidividualizmusnak mintegy kiegyenlítő ellentéte volt a közösségi istentiszteletek látványos gazdagsága. Részben a Sacramentarium Gregorianum-ban leírt pápai szertartásrend helyi "adaptációja" révén a gallikán liturgiákban kialakult a püspöki mise szertartásrendje ill. a miserítus kétfélesége: az ünnepi (a főoltáron végzett) liturgia látványos, mozgalmas, és az egész templom terét betöltő szertartás volt, mig a mellékoltárokon az "egyszerű" papok által végzett egyszerű mise folyamán a vonulások, mozgások csak jelképesek lettek. Csak megjegyzendő, hogy ez az utóbbi miserítus lett az alapja a középkor folyamán állandósult szertartásrendnek, s ez a kettős-ség megfigyelhető a Trienti Zsinat nyomán kialakult (V. Pius féle, 1570-es) miseformulákban is. Ez megkülönbözteti az egyszerű misét (missa lecta) és az ünnepélyes misét (missa sollemnis). A gallikán püspöki misében a püspök bevonulását hét akholytus (gyertyavivő) és egy thuriferus (tömjénező) kísérte. Az előmise alatt a püspök az apszisban, retro altare (oltár mögött) foglalt helyet. Amikor járt, két pap segédkezett mellette (sustentatio) a keleti udvari szertartások rendjének megfelelően. A VIII-X. században ezt a gyakorlatot a pap által végzett ünnepi misében is átvették.

A gallikán nyilvános istentiszteletek szemléltetésére érdemes a templomszentelési szertartást megnézni, és összehasonlítani a rómavárosi gyakorlattal. A dedicatio (templomszentelés) a római rítus szerint így folyt le: A püspök a fölszentelendő templomba ment, ott a kitett ereklyék előtt a Mindenszentek litániáját mondta el, azután az oltár sepulchrumába (oltárkő ürege) befalazta azokat és velük együtt három konszekrált ostyát és három tömjénszemet. Miután az üreget a négy sarkán krizmával megkente, ünnepélyes misét mutattak be rajta. Ez a szertartás-leírás a VIII. századból maradt fönn, a legkorábbi formula még ennél is egyszerűbb lehetett. A gallikán consacratio-nál (felszentelés) a templomban körben 12 gyertyát kellett gyújtani, a püspök a pásztorbotjával háromszor megütötte a templomkaput, majd bent elmondták a Mindenszentek litániáját. Aztán a hamuval felhintett padlóra a pásztorbottal a püspök fölírta a görög és a latin ábécét. Belül háromszor körbejárta és szenteltvízzel meghintette a falakat, amíg a papok ugyanezt tették a templomon kívül. Az oltár konszakrációja következett ezután, megkenték krizmával, tömjéncsomókat égettek rajta. Végül körmenetben hozták be az ereklyét, majd azokat az oltárba helyezték. Az említett 1570-es szertartásrend több elemet őrzött meg a gallikán formulából. Ugyanígy sokszínű, nemegyszer több órás szertartássá gazdagodott a papszentelés, az önállósult bérmálás, vagy a nyilvános vezeklők feloldozása.

Az eukharisztikus szertartás jellegének változását, eltolódását jelzi az elnevezés is: missa, mise. Mint ahogyan a III. században az eukharisztia nevet az oblatio (felajánlás) váltotta fel, úgy lépett az V. században az oblatio helyébe a missa. A szó jelentése a keresztény nyelvhasználatban fejlődésen ment át: elbocsájtás-záróima-szolgálat-áldás. Kezdettől az áldás minden formája közül azt tekintették a legfontosabbnak, amelyik az áldozatbemutatás alkalmával történt. A szónak az egész cselekmény megjelölésére való alkalmazása köznyelvi eredetű, első leírt forrása a Gelasianus-féle fogadalmi misegyűjtemény. Itt címként szerepel egyes formulák előtt, pl. Missa pro... - valakiért vagy valamiért bemutatott mise.

A gall mise magja a rómavárosi liturgia elemeiből épült fel. A későbbiekben a gall formációk hatottak vissza a rómavárosi liturgiára (módosított rómavárosi liturgia). A keveredés során az egyes elemek eredetére, hatására ill. visszahatására csak következtetni lehet, mert a gallikán liturgiák önmagukban sem voltak egységesek, másrészt tisztán, önmagukban nem sokáig maradtak fönn. Folytatásuk a már bizonyos fokig szabályozott és egységesített gall-római (frank-római) liturgia volt. A gallikán mise az introitus-sal, a papság ünnepélyes bevonulásával kezdődött. Keleti elem a templom és az oltár megtömjénezése az 50. zsoltár (Miserere) kíséretében. Ez a VIII-IX. századra önálló szertartássá vált: a papok körbe-járják a templomot, meghintik szenteltvízzel és megtömjénezik. A szertartás neve: Asperges - Hints meg! - a kísérő zsoltár antifonájáról. Már a régi gall mise bevezető szertartásai közé bekerült a bűnbánati könyörgés, amikor a pap és a diakónusok az oltár előtt arcra borultak (emlékét a katolikus nagypénteki szertartás kezdete őrizte meg).

A liturgia kifejlődése során a misében három helyen végeztek bűnbánati szertartást: a bevezetőben, az olvasmányok után valamint az áldozás előtt. Az olvasmányok utáni bűnbánati szertartás a főpapi misékben a későbbiekben is megmaradt, s ünnepélyes főpapi áldással fejeződött be. Ennek eredete a nyilvános vezeklők nagycsütörtöki ünnepélyes feloldozására vezethető vissza, s nyoma az 1570-es misekönyvben is megmaradt Nagycsütörtökön.

A Kyrie görögül változatlanul hagyott szövege jelzi eredetét, a bizánci és a többi keleti szertartás ekténiáinak a maradványa. A római liturgia is átvette már Gelasius pápa (492-496) idején, a későbbi liturgiákban mint "Gelasius-könyörgés" maradt meg. Kezdetben folytonosan ismételt akklamáció volt, számát később kilencben határozták meg. A "Gloria" (dicsőítő ének, nagy-doxológia) éneklése szintén a frank területen vált általánossá, a Bangori antifonárium-ban (690. k.) a bevezető részben, a könyörgések előtt szerepel. A könyörgések collecta (= összegyűjtés) elnevezése szintén a gall liturgiában vált használatossá (Joannes Cassianus instituciói). Dramatikai hatását fokozta a diakónus "Flectamus genua" (Hajtsunk térdet!) fel-szólítása, az utána következő csendes várakozás (parumper), majd a könyörgés kiterjesztett kézzel (manibus extensis) recitálása. Az ókeresztény gyakorlatnak megfelelően a mise első részében az olvasmányok hangzottak el. A gallikán liturgiákban 1 ószövetségi és 2 újszövetségi olvasmányt olvastak (a húsvéti időben csak 1 újszövetségit). Egyes helyeken kivételesen nem bibliai szövegeket is olvastak. Milánóban, az ambrozián liturgiában például egy-egy vértanú szent ünnepén az illető szent halálának a történetét (passio) mondták el. Az evangélium olvasása előtt az énekesek a felolvasó emelvény lépcsőjéről a "graduale"-t (lépcső-ének) énekelték, a héber eredetű Allelujával (Az etióp liturgia kivételével ez mindenhol megtalálható). Az evangélium olvasásához a könyvet az oltártól kisebb körmenetben vitték a felolvasóhelyre, akholytusok és thuriferus kísérték. Mindez annak a tiszteletnek a kifejezése, amelyet a bizánci udvari ceremónia a nyilvánosan megjelenő császárnak tartott fönn. A VI. századi gall misekönyv Expositiója ezt úgy értelmezi, mint az igét hírdető Krisztus trónra vonulását. A szövegek kiválasztásánál a gall liturgia bevezette a harmóniát: ünnepnapokon az olvasmányok a különböző könyvekből vett hasonló tartalmú részekből állt a centonizáció (antológikus válogatás) elve alapján. A gall misemagyarázat itt beszél a "szentek homiliájáról", azaz az "apertiore sermone" (hozzáférhetőbb stílusban) mondott beszédről. Helye az ambo vagy a püspöki cathedra volt.

A Hitvallás (Credo) ünnepélyes elmondása a misében, az evangélium után, az 589-es spanyol nemzeti szinóduson jelent meg. Innen átkerült Írországba (Stove misekönyv) és Alkuin útján Angliába (York). 800 körül - talán szintén Alkuin közvetítésével - szokásba jött az aacheni udvarnál is, és innen terjedt el a karoling birodalomban. Az ige-liturgiát befejező egyetemes könyörgések a gall liturgiákban nagyon népszerűek lehettek, szövegük változatos volt, és akkor is megőrizték, amikor a frank területen a római liturgia vált uralkodóvá. Prümi Regino (+915) régi kánongyűjteményében részt is idéz ilyen régi típusú könyörgésekből. A következő rész, a "nagy bemenet" előtt a papság és a hívek békecsókot váltottak.

A Pax vobiscum-ot (Békesség veletek!) már Sz. Ágoston idejében is használták. Az első Ordo Romanus-ban az előírása: "Miután a pápa békecsókot adott, a többiek is ezt teszik". A X. századi kéziratokban az utasítás így hangzik: "Azután megfelelő rendben a többieknek és a népnek". Az a szokás alakult ki, hogy a békecsók az oltártól jön, és úgy adják tovább, mint onnan eredő áldást. Később a szertartásokban szokásba jött a csók-tábla (osculatorium) használata (pl. Angliában): mindenki a kezébe vette a táblát (vagy festett keresztet), megcsókolta és továbbadta.

A felajánlási körmenet a gallikán liturgiákban kettős értelemben valósult meg. A nép adományul kenyeret és bort hozott, de más dolgokat is lehetett felajánlani (pl. olajat, gyertyát). Ezt váltotta fel a XI. századtól fokozatosan a pénzadomány. A frank területen a hívek felajánlási körmenetét úgy értelmezték, mint a nép virágvasárnapi hódolatát a bevonuló Úrnak. Kísérő éneke az offertorium (felajánlási himnusz) volt. A keleti liturgiákban szereplő "nagy bemenet" szertartásának valamilyen megfelelője a gallikán liturgiákban is szerepelt, amikor az összegyűjtött adományokból a pap vagy a diakónus kiválasztotta és előkészítette az áldozathoz szükségeseket. Ez egy oldalkápolnában, vagy egy előkészületi asztalnál, vagy a sekrestyében történt, és innen vitték fel körmenetben a kenyeret és a bort az oltárhoz. A szertartás csökevé-nye a nagypénteki kereszt-behozatalban és az 1570-es miserítus ünnepi felajánlási oltárhoz-vitelében maradt meg. A felajánlott adományok megtömjénezése a karoling-korban vált szokássá, egyes helyeken ez a papság és a hívek megtömjénezésével is társult. A szertartás tovább már az oltárnál folyt. A praefatio és a Sanctus együtteséhez a Benedictus csatlakozott (Mt.21,9.), a virágvasárnapi bevonulást felidézve. Írott utalása Arles-i Caesariusnál (+542) olvasható. Sevillai Izidornál (566-636) már megtalálható a kánon imáinak csoportosítása ill. a csendben mondott kánon. Ezt csak az átváltoztatás látványos ceremóniája (leborulás, tömjéne-zés) szakította meg. Megjegyzendő, hogy az "úrfelmutatás" mozzanata csak a késő-középkorban került be a mise folyamatába. Az ambrozián és a mozarab liturgiában a Miatyánk egy-egy akklamációjára a nép Amen-nel felelt. Az áldozási szertartást a népre adott áldás vezette be (mint a keleti liturgiákban), értelme azonban idővel módosult. Szintén Arles-i Caesarius szerint ez az áldás azoknak szólt, akik nem áldoztak, így azok számára a mise befejező áldását jelentette. Ennek megfelelően a gall liturgiákban ebből egy ünnepélyes áldás lett. Az adományok szétosztása, az áldoztatás elé a VII. századtól az Agnus Dei (Isten báránya) ima került, ezzel is kihangsúlyozva az eukharisztia áldozat-jellegét. A papok, majd a hívek áldozása alatt a communio (áldozási ének) hangzott el. Az áldozás után azonnal megtör-tént az edények tisztogatása és összerakása. Ezt a diakónus végezte az oltár egyik oldalán vagy az előkészületi asztalnál. A misét befejező áldás csak később alakult ki, s akkor is először csak a püspöki misék privilégiuma volt. Idővel ezt a gyakorlatot a szerzetesházak vezetői is átvették, majd bekerült a mindennapi liturgiába is. Az elbocsájtás szertartásához (Ite missa est) hozzátartozott az osculum, az oltár megcsókolása is.

Az oltárnak a szertartás elején és végén csókkal üdvözlése szintén keleti liturgikus gyakorlat. A jakobita szír liturgiában ennek külön szertartása és imája van, valószínűleg innen került be a szokás a gallikán rítusokba. Itt az oltárcsók a befejező áldás elé került, így szimbólikája félreérthető volt: mintha a pap a csókkal az oltártól kapná az áldást, amit aztán a híveknek továbbad.

A gallikán típusú mise általános vonásainak fenti ismertetése a későbbi változások meg-értése szempontjából volt fontos. A liturgia-csoport jellegzetes, esetenként máig is élő formája az ambrozián liturgia, néhány elemét érdemes külön is kiemelni.

A liturgia elnevezése Sz. Ambrus milánói püspök (374-397) szerzőségét sejteti. Állami tisztségviselőből 42 éves korában lett püspökké. Életrajzírói (Paulinus, Sz. Ágoston) szerint az ariánusok elleni kűzdelem során "...385. nagyhetén történt, hogy Isten népe ott őrködött a templomban...Akkor kezdtek himnuszokat és zsoltárokat énekelni a birodalom keleti részeinek szokása szerint, hogy a nép el ne únja magát, azóta a mai napig így tartják...sokan a földkerekség egyéb részein is követik ezt." (Sz. Ágoston: Confess.IX.7.). Maga Sz. Ambrus is szerkesztett a nép által énekelt himnuszokat. A milánói liturgia inkább tekinthető Sz. Ambrus tekintélyére támaszkodó hagyománynak, mint személyes művének. Utódai mindenesetre e tekintély alapján tartották fönn az ambrozián liturgia végzésének a jogát.

A liturgiának szerves részei voltak a látványos körmenetek. A rómavárosi "stációs misék" mintájára ill. azzal rokon módon az ünnepélyes püspöki mise szertartásába bekapcsoló-dott a székesegyház közelében lévő filia-templom, valamint a baptisterium. A város többi temploma (mindegyik a saját védszent-ünnepén) szintén részt vett a változó színtéren folyó liturgiában. A processzió a filiából indult, nagylétszámú klerikussal (24 pap, 7 diakónus, 24 szubdiakónus, 16 lektor) és énekkarral. A baptisteriumot érintve (bűnbánati szertartás) vonultak be a székesegyházba. Az "ingressa" (belépés, az introitusnak megfelelő miserész) így rövidebb lett, hiszen a bevezető szertartásokat a filiában és a baptisteriumban már elvégezték. Sajátos, hogy a Kyrie könyörgéseket a Gloria záradékaként mondták. Az evangélium felolva-sását megelőző díszes felvonulás mintájára hasonló, énekkel kísért körmenet volt a felolvasás végén is. Az áldozás előtti kenyértörés (confractorium) is hosszabb, bonyolultabb volt, s a hívek áldozását pedig ismét körmenet követte. Az egyházi év ünnepeinek kialakításában jelentős változás a karácsonyt megelőző 6 ádventi vasárnap (mint az örmény liturgiában), ezzel szemben a nagybőjt kezdetét jelentő hamvazószerda elmaradt. Kisebb módosulások a papi imaórák rendjében is adódtak (pl. lucernarium a vespera kezdetén).

Milánó, Sz. Tekla püspöki székesegyház és baptisterium, alaprajz.

Milánó, S. Lorenzo templom, alaprajz.

Már a legkorábbi példáknál megfigyelhető, hogy az ókeresztény bazilika tere Milánóban és környékén némiképpen eltér a Rómából ismert megoldástól (S. Simplicianus, S. Nazaro, 350-400 között). Sz. Ambrus püspöksége idején, 380 körül készült Milánóban a Sz. Tekla püspöki székesegyház a hozzá tartozó baptisteriummal. Öthajós tere a római mintát követi. Eltérést jelent a templom keleti harmadát leválasztó diadalív, mely csak a főhajóban teremt kapcsolatot az így megnövelt szentéllyel. Feltételezhetőleg ez a megnövelt "kereszt-tér" a szertartásokon részt vevő papság és énekkar helye volt. Az apszis mellett a kereszt-szárba nyíló két melléktér funkciója hasonló lehetett, mint a keleti (szír típusú) liturgiákban a protheszisznek és a diakonikonnak. A főhajó közepén a diadalívtől egy korláttal lehatárolt emelvény indult a hajóba, az egykori templonfalnak az ambóhoz vezető szakasza volt. A keleti oldalon lévő önálló, oktogonális baptisterium a déli melléktérrel volt kapcsolatban. Az együttes eredeti formája feltárásból ismert.

A IV. század utolsó negyedében épült, római épület romjain, azok részbeni felhasználásával Milánóban a S. Lorenzo emléktemplom. Négykaréjos, centrális elrendezése a római (császári) igazgatási épületekre emlékeztet. Ismeretes, hogy Milánó 353-tól császári székhely is volt. Az épületet Sz. Ambrus püspök építtette, egyesek szerint elöljárósági épületnek. Karéjos körüljárós teréhez három oldalról kápolnák csatlakoznak (pl. S. Aquilino). A térforma szíriai analógiái ismertek (Ruszafah-Szergioupolisz, Boszra, Sz. Szergiosz és Bakkhosz, Szeleukia-Pieria, Apameia), valamennyi a VI. században keletkezett. Így itt a hatások iránya vitatható. Az egész liturgikus térnek a meghatározó eleme a kultuszhelyek (kápolnák) közötti forgalom (körmenetek, zarándoklat) irányítása. Többszöri átalakítása miatt az eredeti liturgikus tere nem ismert.

Sz. Ambrus írásaiban (De poenitetntia, 16.) részletesen foglalkozik a nyilvános vezek-lőkkel ill. a vezeklés rendjével. A nyilvános feloldozás időpontja és szertartása szintén eltér a rómavárosi gyakorlattól (ott Nagycsütörtökön, Milánóban Nagypénteken végezték). A diakónus felszólítására a vezeklők az oltár előtt arcra borultak, majd a nevükben a diakónus kérte a feloldozást. A püspök a cathedráról beszédet intézett hozzájuk, majd a nép könyörgő litániát végzett. Ezt követően a püspök az ambóra vonult, s innen adta a feloldozást, miközben a presbyterek egyenként a kezüket rátették a vezeklők fejére. A diakónus hála-felszólításával ért véget a szertartás. A házassági szertartás is több szokással bővült (a nász-szoba és a nász-ágy megáldása). Ugyanakkor furcsa, hogy - szintén Rómával ellentétben - a gallikán liturgiák között kifejezetten nászmisére utaló szöveg nem került elő. Ebből arra lehet következtetni, hogy itt a házasságkötés szertartása már függetlenedett a misétől (mint a keleti liturgiák koszorúzási szertartása).

1.2. A nyugati szerzetesség szerepe a szakrális építészet alakításában

1.2.1. A bencés rend kialakulása

"Aki szereti a maga életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt." (Jn.12,25.). Ez, és hasonló gondolatok (Mt.19,12., Mt.19,21., Mk.8,34.) motiválták az első keresztény közösségektől kezdve azokat, akik az önmegtagadás különböző módjainak gyakorlásával kívántak tökéletesebben élni. Keleten - mint láttuk - az anakhoréta, majd a koinobita mozgalom hozta létre az első sivatagi közösségeket, majd Sz. Pakhomiosz (+346) kolostori szervezetét. A maga is hét évig remetéskedő Nagy Sz. Vazul (330-379) pedig már általánosabb érvényű, egyes helyi viszonyokra jobban alkalmazható szerzetesi szabályzatot adott. Ez a IV-V. században a keresztény Keleten általánosan elterjedt. Számos nyugati egyházi ember is keleten utazva megismerte az ott működő (pakhomista, bazilita) kolostorokat. Aquileiai Rufinus (+410), aki szintén járt Egyiptomban és Jeruzsálemben, latinra lefordította Sz. Vazul műveit. Pakhomiosz szabályzatát 404-ben Sz. Jeromos ismertette meg a latin világgal. Ezek a "regulák" nagy tetszésre találtak a IV. századi nyugati keresztény aszkétérionokban.

A IV. században mindenfelé voltak olyan férfiak és nők, akik családi körben ugyan, de önként vállalt házasságnélküli, önmegtartóztató életmódban éltek. Ezek az "istennek szentelt", magukat "aszkétá"-nak (gyakorló) nevező egyének egymással szoros kapcsolatban voltak. Társulatuk, az aszkétérion képezte a misén kívüli templomi ájtatosságok és imaórák magját. Kezdetben magánájtatosságként végezték a reggeli dícséretet (matutinum, laudes, keleten orthrosz), a "nyilvános órákat" (tertia, sexta, nona) és az esti imát (lucernarium, keleten epilykhnikon). Ezek gerincét a zsoltárok elmondása, éneklése alkotta. A zsoltározást az egyházatyák nagy előszeretettel ajánlották: "A Zsoltárok Könyve olyan, mint az Istennek tündérkertje" (Nagy Sz. Athanasziosz: Ep. ad Marcellinum, n.10.), vagy: "A zsoltár a kezdőknek kezdet, gyarapodás az előre haladóknak, az egyháznak hangja, vídámmá teszi az ünnepnapokat" (Basziliosz: Homilia in Psalm. 1, 2.), stb. Idővel az aszkétérionok ima-alkalmai átkerültek a templomokba, kitöltve ezzel a mise-nélküli napokat. Ebből fejlődött ki előbb a szerzetesi, majd a VI. századtól kötelezően a papi zsolozsma.

Az aszkétérionok idővel együttlakó közösségekké váltak, s a már latinul is rendelkezés-re álló valamelyik szabályzat szerint kezdtek élni (vagy "saját" regulát alkottak). Ilyen korai itáliai szerzetesi közösségeket láthatott Milánó környékén Sz. Ágoston is, s ezek hatására szervezte meg szülőföldjén (Hyppo-ban és Tegasté-ben) az első "kanonikus" közösségeket (ld. I. rész, 4.2. fejezet). Keletihatásra, de saját szabályzat szerint működő kolostorokat kiemelkedő egyházi személyek (pl. Sz. Ambrus), vagy keresztény hitre tért gazdag rómaiak alapítottak. A campanai Nola közelében lévő Cimitile kolostort Sz. Paulinus püspök (+431) létesítette, barátja, Tours-i Sz. Márton püspök (+400.k.) pedig Ligugé-ben és Marmotuier-ben szervezett közösséget. Provence-ban különösen sok kolostort emeltek, ezek közül legjelentősebb a Sz. Honoratus által 395-ben alapított Lérins-i. Itt tanult az ír térítésben kiemelkedő Sz. Patrik (+461). A másik híres Provence-i monostor a Saint Victor volt, melyet 415 körül alapított a rejtélyesen "szkíta eredetű"-nek nevezett Johannes Cassianus (+435), korábban betlehemi szerzetes, majd konstantinápolyi diakónus. Művei (De institutione coenobium, Collationes patrum) nagy hatássa voltak Sz. Benedek regulájára (Reg., Cap. XLII.). A Brit szigetek keresztény fejlődése Rómától függetlenül kezdődött. A britek első térítői Észak-afrikai pakhomista szerzetesek voltak (Skóciában Sz. Ninian, Wales-ben Sz. Illtud és Sz. Dávid), így első, elszigetelt egyházaik nem püspöki, hanem szerzetesi (monasztikus) egyházak voltak. A VI. századi ír kolostorok (pl. Skellig Michael) a hellenisztikus és a klasszikus kultúrát részben átmentették saját területükre. Fejlett könyvmásoló műhelyeik révén működési területükön a keleti (Észak-afrikai) liturgiák terjedtek el. Jelentős missziós tevékenységet is kifejtettek. Sz. Kolumba (+597) 563-ban alapította az "ír szertartású" Iona-i (Skócia) kolostort. Sz. Kolumbán (+615) és 12 társa 590 körül az írországi Bangor-ból indult Európába. A következő 25 évben Galliában (Luxeuil), Itáliában (Bobbio) és Svájcban (St. Gallen) működtek saját rítusuk szerint. Környezetükben sok kolostor átvette a kelta hagyomá-nyokat, végül azonban - a bencés kolostorok hatására - ők maguk "latinizálódtak". Fokozatosan feladták jellegzetes (fültől fülig keresztben borotvált) tonzúra-formájukat és egyéni, a rómaitól eltérő Húsvét-számításukat.

A kora-középkor legnagyobb hatású nyugati szerzetesi mozgalma a bencés rend volt. Nursiai Sz. Benedek (480.k.-543) kezdetben remeteként élt egy Subiaco környéki barlangban. Hamarosan követői támadtak, s számukra 12 kolostort szervezett, mindegyikben 12 szerzetes-sel. 529-ben Rómától délre, Montecassino-ban alapított kolostort, nővére, Sz. Skolasztika pedig női zárdát a közeli Piumarola-ban. Sz. Benedek a közösségei számára regulát szerkesz-tett, szem előtt tartva Nagy Sz. Vazul és Cassianus szabályzatát, valamint saját tapasztalatait. Már életében ezt követték a Montecassino fennhatósága alá tartozó Terracina-ban és valószí-nűleg Subiaco-ban is. Hatással volt a Cassiodorus által 540-ben a calabriai Vivarium-ban alapí-tott kolostor szabályzatára is. Az Opus Dei, a mindennapi közös liturgikus imádságok köré szerveződött a kolostori élet.

A kolostori élet szervezete olyan volt, hogy a szerzeteseknek nem kellett az épületegyüttest elhagyniuk, abban egész életüket leélhették, mindennapi életfunkcióikat az kiszolgálta (ld. alább). A napi beosztás az imaidőkhöz igazodott. A nappalt és az éjszakát - a római gyakorlat szerint - 12-12 órára osztották. Az egyes órák hossza a napkeltétől és napnyugtától függően 45-75 perc között váltakozott (télen az éjszakai, nyáron a nappali órák voltak hosszabbak. Az éjszaka közepén kezdték az éjjeli istentiszteletet (matutinum, vigilia). Napkeltekor énekelték a hajnali dícséretet (laudes). Imaórák voltak az első (prima), a harmadik (tertia), a hatodik (sexta) és a kilencedik (nona). Ezt követte a mise, de gyakrabban a mise a tertia és a sexta közé került. Délután énekelték a vesperae-t, majd este a completorium-ot. A napi nyolc imaalkalommal egy hét leforgása alatt a 150 zsoltárt végigénekelték, az olvasmányok perikopa-szerűen követték egymást. Ezeket az imaórákat a templomban az oltár előtt végezték, ritkábban az altemplomban, külön kápolnában vagy a káptalanteremben.

A bencés rend rohamos terjedése nyomán vált általánossá a zsolozsma végzése a nem-szerzetes papok körében is. Bár Galliában az Agde-i zsinat 506-ban, Hispániában a Tarragona-i zsinat 516-ban kötelezővé tette, majd Jusztinianosz császár 528-ban megparancsolta, hogy "...minden papnak, akit saját temploma részére szenteltek, személyesen kell elvégeznie éjjel, reggel és este a zsolozsmákat" (Cod. Iust. Lib.I. tit.3.). A miséhez hasonlóan a zsolozsmában is eltérések voltak a világi papok és a szerzetesek, valamint a különböző területek között. Így három irányzat (cursus) fejlődött ki: cursus monasticus (monostori irányzat), cursus Gallicanus (Gallikán irányzat, Észak-Itáliában, Frankföldön, Hispániában és Britannia területén), cursus Romanus (római irányzat).

A liturgia végzése mellett a benedeki "Regula" alapelve az "Ora et labora" (Imádkozzál és dolgozzál), ami korfordító a nyugati kereszténység történetében. A korábbi szerzetesi szabályok közül Pakhomioszé a legmerevebb, sok tilalmával katonás fegyelmet feltételez. Sz. Basziliosz szabályzata is - gyakorlati használhatóság tekintetében - elmarad a "Regula" mögött. Ez 73 fejezetében szabályozza a szerzetesi társadalmat, az aszkézist, az imádságot, a munkát, a kolostori igazgatást, a javítást és büntetést, valamint az egyéb külső dolgokat. A korábbiakhoz képest legfontosabb változásai: megszüntette a korábbi remeteség és szerzetesség felemás állapotát, a benedekrend már kizárólag szerzetesrend, kötelezővé tette az állandóságot (stabilitas loci) és megszüntette a szerzetesek vándorlását, követelményeiben mértéktartó, ezzel elejét véve az erőt meghaladó aszkézisnek, bevezette a szerzetesi fogadal-makat (ennek előzményei a korábbi szerzetesi szabályzatokban is vannak).

A jelölteknek a szerzetesi fogadalomra való felkészítése a noviciusmester feladata volt. A noviciátus egy éve alatt a jelöltet meg kellett ismertetni a Regulával és a fontosabb egyházi szabályokkal. Maga a fogadalom két részből állt: először a jelölt ígéretet tett a rendhez való hűségre, majd ezt írásban (petitio) az oltárra helyezte. Ezt követte a tonzura (hajkorona) feladása és a beöltöztetés.

A bencés szerzetesi ruha festetlen gyapjú tunicából állt (ezt később fekete reverenda váltotta fel). derékban ővvel (cingulum ) összefogva. Efölé - munka közben - vállruhát (skapulare) viseltek. Ez egy két-tenyérnyi széles, nyaktól elől-hátul bokáig érő, kötényszerű ruha. Ezt munka után a cuculla (csuklyával ellátott köpenyszerű felsőruha) váltotta fel. Az apát mellkeresztet viselt. Ezek a ruhák a bencés rendben máig használatosak, a tunica, az őv és a skapulare fekete, a cuculla fehér színű. Az apát - kiváltságképpen - főpapi jelvényeket (lila pileolus, infula, pásztorbot, gyűrű) viselhet.

A szerzetesi szabályzat, a rendi alkotmány a paternitás-ra épül. A hierarchikus tagozódás Sz. Pakhomiosznál a vezető és az alattvaló szinte katonás viszonyát, Sz. Basziliosznál a tanító és tanítvány viszonyát jelenti. Valamennyi bencés kolostor önálló "szervezeti egység", melynek élén az apát áll (kolostori társulások, kongregációk később alakultak ki). Az apát, mint "Isten helyettese" a közösségben kiemelt jogokkal és kötelességekkel rendelkezik. Fontosabb kérdésekben a közösség, a káptalan határoz. Kisebb ügyekben a seniores (öregek tanácsa) véleményét kéri ki az apát. E tanács tagjai a dékánok (tízfős szerzetesi csoportok vezetői), vezetője egy elöljáró (praepositus) vagy perjel (prior). Ez az apát utáni első bizalmi állás a kolostorban. A ház anyagi gondviselője a házgondnok (cellarius). Jelentősebb funkció még az említett novicius-mester.

1.2.2. Bencés térítések

Nagy Sz. Gergely (540-604, keleten: Dialogosz Sz. Gergely) pápasága előtt maga is bencés szerzetes volt. Szülőházát, a római Mons Coeliuson álló Gordianus palotát Sz. András kolostorrá alakíttatta 580 körül, itt lett szerzetes, majd a kolostor apátja. Innen választották a pestisben meghalt II. Pelagius pápa utódjává 590-ben. Pápaságával kezdődött a bencés rend új feladata, a missziók és térítések szervezése, vezetése, a "római szellem" meghonosítása a barbárok között. Ezek közül a legjelentősebb a brit szigetek bencés térítése volt 597-től, (Canterbury) Sz. Ágoston apát (+604) vezetésével. Természetes, hogy a közvetlen Rómából érkezett szerzetesek a római rítust kezdték végezni és terjeszteni a szigetek királyságaiban. Folytatták a korábbi (ír, skót) gyakorlatot, s a későbbi angol egyházat monasztikus alapon szervezték meg.

A monasztikus egyházszervezetben a püspökséget (egyházmegyét) az apátság helyettesíti, a püspök egyházigazgatási jogait az apát gyakorolja. Az apát nem rendelkezett püspöki felszenteléssel, így a püspöki szenteléshez kötött szertartásokat (templomszentelés, papszentelés, nyilvános feloldozás, stb.) a kolostornak egy püspökké szentelt tagja végezte. Ugyanakkor ő igazgatási feladatokat nem látott el, ilyen jogai nem voltak.

Az angol kolostorokban a Rómából hozott szertartáskönyveket nagy mennyiségben másolták. A VII. század folyamán ez a liturgikus kollekció újabb elemekkel bővült: 669-ben a tarszoszi származású Theodorosz Canterbury-i érsek, 671-ben az afrikai születésű Adorján apát révén. A kolostorokban így kialakított szintetizáló műveltség tette lehetővé a bencéseknek az ír-skót hagyományok (tonzura, Húsvét-számítás, rítusok) fokozatos megszüntetését. A 664-es Whitby-i zsinat után a kelta kolostorok zöme (így a jelentős központ, Lindisfarne is) bencés fennhatóság alá került. A rend jelentős támogatói, Biscop Sz. Benedek (+698) és Sz. Wilfrid (+709) többször jártak Rómában és Galliában. Biscop hívta meg Jánost, a római Sz. Péter bazilika főkántorát, aki egy évet töltött Northumbriában, hogy a szerzeteseknek megtanítsa "az éneklés és hangos olvasás elméletét és gyakorlatát", erről Beda Venerabilis leírása számolt be. Ezt a korszakot "northumbriai reneszánsz"-nak szokták nevezni.

Kelethez hasonlóan itt is a Húsvét-számítás jelentette az egyik legfontosabb különbséget. A korai kelta és ír misszionáriusok a IV. században elfogadott módon számították, mely akkor még a római egyháznak is a rendszere volt. Ezt a hibás számítást 447-ben módosították, majd 457-ben átvették Aquitaniai Victorius még tökéletesebb Húsvét-számítását. Ezt hozta át Angliába 597-ben az Ágoston-féle misszió, s ezt igyekeztek a brit püspökökkel is elfogadtatni. 628-ban a déli írek, 660 körül pedig az északi írek - Sz. Wilfrid működése nyomán - tértek át a római Húsvét-számításra.

Az ír szerzetességre jellemző térítő szellem a "reneszánsz" idején is éreztette a hatását, de már a bencések keretei között. Sz. Willibrord (658-739), a "frízek apostola" a riponi szerzeteseknél tanult, majd 15 évet töltött egy ír kolostorban. Ő alapította 698-ban a Trier melletti Echternach-i bencés kolostort, ahol először angol és ír szerzetesek laktak. A germán térítés vezetője, Sz. Bonifác (Winfrid, 672-754) is angol születésű szerzetes volt. Követőinek nagy része is honfitársai közül került ki, pl. Sz. Lullus (+786) vagy Sz. Willibald (+786). Utóbbi - keletről visszatérve - tíz évet töltött Montecassinoban (730-740), részt vett annak újjászervezésében, s ezeket a tapasztalatokat hasznosította Sz.Bonifác mellett a germán térítésben.

A szerzetesi mozgalom fellendülése és a térítés nehéz feladata ellenére a bencés rendi élet fellazult. Ennek legszembetűnőbb jelenségei a kettős kolostorok és a magánkolostorok megjelenése.

A kettős kolostor (Doppelklöster) germán területen alakult ki. Sz. Willibald a württembergi Heidenneim-ben alapított férfi és női kolostort, ahol két testvére, Winnibald és Walburga lett az apát ill. az apátnő. Részben az ilyen kolostorokról született legendák, részben a legendák alapját képező kolostori visszaélések rombolták a többi kolostor tekintélyét is. Bár a Regula megtiltotta a szerzeteseknek, hogy személyes tulajdonuk legyen, a kolostorok az adományok és a sikeres gazdálkodás következtében igen meggazdagodtak. A kolostorokat alapító kegyurak (király, főúr, püspök) idővel azt a sajátjuknak érezték és magántulajdonként kezelték (magánkolostor, Eigenklöster). Saját embereiket, gyakran rokonaikat nevezték ki apátnak, hogy a család érdekeit mind jobban érvényesítsék. Ilyen körülmények között - paradox módon - a kolostori szellem és fegyelem hanyatlása éppen a növekvő gazdagság következménye lett.

Európa többi részén is jelentős tevékenységet fejtett ki a bencés rend. A franciaországi régebbi szerzetesi közösségének (Marmoutier, Lerin) kezdetben csak részben, később teljesen elfogadták a Regulát. Az Autun-ban 670-ben tartott püspöki szinodus egyedüli szerzetesi szabályzattá nyilvánította azt. Bencések működtek közre a skandináv (Sz. Ansgar), a cseh (Sz. Adalbert) és a magyar (Sz. Gellért) térítésben is.

1.3. Karoling reformok, a frank-római liturgia kialakulása

Még Nagy Sz. Gergely pápa életében az általa szerkesztett Sacramentarium (ld. I. rész, 2.4.2. fejezet) átkerült Ravennába, ahol Sz. Gergely egykori rendtársa, Marinianus érsek (595-606) kibővítette azt az ősi Gelasianum-ból vett elemekkel. A VIII. században néhány pápa már kezdte ajánlani más területeken is a római (gregorián) miserítus elfogadását. Sz. II. Gergely pápa (715-731) a bajor déli egyházmegyéknek 716-ban ajánlotta, hogy a misét és a zsolozsmát "az Apostoli Szék régi hagyományos rendje szerint" végezzék. Amikor Wiggo püspököt (+760) Rómában felszentelték, püspöki székhelyére, Neuburg-ba római szertartáskönyvekkel tért vissza, és megyéjében bevezette a gragorián miserítust. A Gregorianum azonban igazán akkor vált általánossá, amikor Nagy Károly király, majd császár (742-814) birodalmában a liturgiát is egységesíteni akarta.

A karoling császári hatalomnak a világuralom (Imperium Mundi) mellett másik fő célkitűzése az egyházvédelem (Advocatitia Ecclesiae) volt. Ennek szellemében az uralkodó már 779-ben újjászervezte az egyházi hierarchiát: pontosította az egyházmegyék határát, magához vonta a püspökök kinevezésének a jogát. A közös latin nyelv és a római kultúra mellett a liturgiát is a birodalmi egység szolgálatába kívánta állítani. I.Hadrianus pápától (772-795) 785-ben elkérte a hiteles római liturgia szövegét. "A sacramentariumot, amelyet...Gergely pápa szerkesztett, vegyítés nélkül küldöttük el... s a mi szentegyházunk szokása szerint János szerzetes, ravennai apát útján elküldöttünk..." - szólt a pápai válasz. Lényegében ez alapította meg az egész középkornak és az újkornak az egységes római liturgiáját. Az egységes frank liturgia szervezésében jelentős szerepe volt az angol származású bencésnek, Alkuinnak (730-804). 773-ban Nagy Károly római küldötteként, 781-től érsekként, 796-tól Tours-i apátként vett részt a "karoling reneszánsz" megvalósításában.

A frank birodalom területén 785-től rendeletileg bevezették a Sacramentarium Gregorianum-ot, részben a ravennai Marinianus-féle bővítésekkel. Ekkor derült ki, hogy az egyáltalán nem alkalmas világmisszálénak: a küldött példányból hiányoztak a vasárnapi és a fogadalmi misék, s a szertartások is túl egyszerűek voltak. Ezért először 801-ben Alkuin pót-könyvet (Supplementum) függesztett hozzá a votivmisék és a nem-római szentek miséinek a szövegével és a papszentelési szertartással. Idővel mások is készítettek ilyen supplementumo-kat, ezáltal a rómavárosi liturgia a kelta lelki igényeknek megfelelően színesedett. Ezzel párhu-zamosan a Gelasianum egyes elemei is bekerültek a misekönyvbe. Így keletkezett az ú.n. Fuzionált Gregorianum, amely egyre kevésbé hasonlított Sz. Gergely rítusához, viszont sokkal népszerűbb lett a különböző lelkiségű népcsoportok körében, s alkalmassá vált arra, hogy idővel egységes liturgiává váljék. Ugyanakkor a nyugati liturgia alakulásában itt kezdődik el a függönyök képződése (képletesen és ténylegesen) a hívek és a klerikusok között.

A mise egyes részeinél - keleti mintára - a titok megőrzésére ténylegesen használtak függönyt, esetenként szentélyrekesztő falat (ikonosztászisz, lettner). Ezeknél sokkal lényegesebbek a képletes "függönyök", melyek egyre inkább a klerikusok kiváltságává tették a misében való tevékeny szerepet. A latin nyelv használata kezdetben népnyelvnek számított az egykori római provinciák területén. Idővel a lakosság már nem értette, megmaradt a papok "szakrális" nyelve, az istentisztelet nyelve számára. A hívek tehát már nem értették, amit a pap az oltárnál mond. Rómában a pap és a hívek egyformán öltözködtek, csupán a püspöknek volt egy megkülönböztető szalag (pallium) jelvénye. Főleg a germán területeken a lakosság már nem a római viseletet hordta, így az, mint "vestita romana" megmaradt istentiszteleti ruházatnak. A klerikusok ezzel is elkülönültek a laikusoktól. A bonyolultabb rítusok végzésénél a hívek énekét egyre gyakrabban helyettesítette a papi (szerzetesi) énekkar, a schola latin nyelvű gregorián éneke. A hívek tehát a közös ima, a közös ének szempontjából is kívülrekedtek, egyre inkább passzív szemlélőivé, mint résztvevőivé váltak a liturgiának. A "misehallgatás" később általánossá váló gyakorlata valahol itt gyökerezik.

A hívek passzív részvételét ellensúlyozandó alakultak ki a misemagyarázatok. Ezek a mise hangosan mondott ill. látható részeit tárgyalták. Alkuin tanítványa, a metzi Amalarius (+850) az egységes liturgia kifejlesztése érdekében szimbólikus misemagyarázatot is készített. Ebben Krisztus életét vetíti a misére, a próféták jövendöléseitől (Introitus) a mennybe-menetelig (befejező áldás). Ellenfele, a lyoni Florus diakónus is írt 835 körül egy magyarázatot, melynek szimbólumrendszerét - Sz. Ágoston alapján - leszűkítette a megváltás titkaira. A Quercy-i szinóduson (838) elítélték Amalarius értelmezését, a későbbi liturgikus teológia azonban mégis az ő irányvonalát folytatta. A templomok díszítésében ekkor váltak általánossá a tematikus falfestmény-sorozatok (Biblia pauperum - szegények bibliája), részben a prédikációk illusztrálására, részben a hívek számára egyre kevésbé érthető liturgikus tartalom megvilágosítására.

Az egyház liturgikus reformja szempontjából nagy jelentőségű volt Nagy Károly 789-es Capitulare-ja, mely előírta, hogy minden püspökségen és kolostorban tanítsák a zsoltárokat, a hangjegyeket, az éneket, az időszámítást, a nyelvtant, hogy mindenütt legyenek kijavított szerkönyvek. 813-ban a Chalons-i zsinat ezt magáévá tette: "Szükséges, amint a mi Károly császárunk parancsolta, hogy a püspökök szervezzenek iskolákat, melyben tanítják az irodalmi tárgyakat és a Szenírás tudományát". A 802-es Capitulare is részben a klérus képzésével, részben annak fegyelmi helyzetével foglalkozott. A fegyelem fenntartását a közös-ségi életformában látja biztosítva. Példaként a székesegyházak papi testületeit, vagy a Sz. Chrodegang kanonoki reform-szabályzatát (760) említi, de szeretné ezt meghonosítani a plébániák gyakorlatában is.

Ennek szellemében került sor a kolostori élet és kolostori műveltség revíziójára is. Montecassinóból beszerezték az eredeti Regula hiteles másolatát, és ezt több jelentős kolostor is magáévá tette (Tours, Fulda, Corbie, Centula, Sankt-Gallen, stb.). A bencések nagyobb reformját Aniane-i Sz. Benedek (750.k.-821) hajtotta végre. Nagy Károly utódja, Aquitániai (Jámbor) Lajos (814-840) őt bízta meg a birodalom összes kolostorának a felügyeletével. Aachenben 817-ben a bencés apátok tanácskozásán módosították Sz. Benedek Reguláját, és ezt minden kolostor számára kötelezően előírták. Lényeges változás, hogy nem követelték meg a szerzetesektől a földeken végzett munkát, megtiltották, hogy az oblátusokon (szerzetesi életre felajánlott gyermekek) kívül másokat is tanítsanak. Emiatt megváltoztatták a napi liturgia rendjét. Mivel a fizikai munka nem volt kötelező, az Opus Dei hosszabb és bonyolultabb lett. Később ez a liturgikus tevékenység tovább bővült, különösen egyes bencés kongregációkban (pl. Cluny - ld. később). Aniane-i Sz. Benedek idején a kolostorokban kevés volt a felszentelt pap. Idővel a kolostorokban nem csak vasárnap miséztek, hanem naponta, az istentiszteletek egyre bonyolultabbak lettek, következésképpen nőtt a kolostorokban a papok száma. A reform tovább ösztönözte ezt a tendenciát, és rövid idő múlva a szerzetesek túlnyomó többsége már pap volt. Az Inde-i apátság lett az a központ, ahol a szerzeteseket a reform-szabályzat szelle-mében képezték. A többi kolostor évenként 1-2 szerzetest küldött ide a "schola monachorum" szokásainak megismerésére. Szabályozták a kolostorok építészeti kialakítását, funkcionális elrendezését is (pl. Sankt-Gallen-i kolostorterv, ld. alább).

Frank-római liturgia gyűjtőnéven szokták összefoglalni a nyugati liturgikus fejlődésnek kb. az ezredfordulóig terjedő szakaszát, amikor különböző helyeken és különböző tényezők hatására a gallikán rítusok és az időközben maga is módosult római rítus kapcsolatba került. Elnevezései (frank-római, gall-római, fuzionált gregorián, rajnai, lotharingiai, germán, stb. szertartásrend) mögött a tartalom azonos: a keleti elemekkel színesedett, de a néptől fokozato-san eltávolodott liturgia elindult az egységes fejlődés útján.

Már a "misemagyarázatok" kapcsán szóltunk arról, hogy a kezdetben pusztán praktikus elemekből összeállt szertartás egészébe és egyes elemeibe másodlagos jelképi tartalmakat értettek és magyaráztak bele. Idővel ezt részletezve kiterjesztették a szertartások legapróbb részleteire is, kialakítva az ábrázoló liturgikus jelképek rendszerét. A papok, a papi segédlet mozgását is ábrázoló gesztusként fogták fel. A felállás, ülés, térdelés a szertartás különböző részeinél ekkor véglegesedett. Az összetett kéz a germán hűbéreskűből került a szakrális gyakorlatba, éppen azoknál az imáknál, melyek ebben a korban rakódtak rá a korábbi (ókeresztény) szöveg-magra. A kötöttség, a meghódolás szimbóluma ez a tartás, ellentétben a római, kitárt karú (orans-tartás) imádkozással. A keresztvetés és az áldásoknál és a misében többször adott keresztjelek szintén az ima tartalmának "dramatizálását" jelentik. Frank jogi aktusból származik az arculütés (a bérmálásnál), vagy a kéznek a püspök kezébe való helyezése (papszentelés, szűzavatás). A tiszteletadásban is hierarchia alakult ki a fejhajtástól a meghajláson, térdhajtáson (egy- vagy két-térddel) keresztül a leborulásokig. Jelképessé vált a különböző cselekmények helye, iránya is. A misében az apostoli olvasmányt a déli, az evangéliumot az északi oldalon (a "pogányok" felé) olvasták, de a különböző szertartásokban (pl. búzaszentelés) szerepe van a négy égtáj irányában felolvasott négy evangéliumi szakasznak is. A vestis romana-ból alakult ruházat is szimbólikus tartalmat kapott. Az egykori tunicából - fehér színéről nevezve - alba (miseing) lett, az egykori köntöst egy nyakban viselt textilcsík, a stóla jelképezi. Ez a papi hatalom kizárólagos jelképévé vált és maradt napjainkig: felöltése nélkül papi funkció nem végezhető, felöltése viszont szükség esetén az egész liturgikus ruházatot helyettesíti. Egy tisztán gyakorlati ruhadarab, a manipulus is bekerült a liturgikus öltözékbe. Eredetileg a bal karra kötött kendő volt, kéztörlésre és a verejték felitatására használták. Eredeti rendeltetését elvesztve a stólával azonos színű és anyagú karszalag lett. A miseruha (casula = házacska) elnevezése szinte feloldhatatlan jelképsorozat végeredménye: benne lehet a coenaculum háza, az "Isten háza", vagy a térítő szerzetesek hajléktalanságának rejtett utalása is. Egyértelműbb az egyéb szertartásoknál használt palást, a pluviale. Ez nevében is utal a csuklyás római esőköpenyre, s viselési szokása a templomon kívül végzett szertartásokra mutat. A főpapi jelvények közül a pásztorbot (pedum, baculus) ismét germán jogi szimbólumon alapul. De jelképi tartalmat kaptak a különböző használati, felszerelési tárgyak is: az oltárra helyezett gyertyatartók száma, a húsvéti gyertya, a beleszúrt tömjénszemek, a tartója, a háromágú nádszál (triangum) a nagyszombati szertartásban, stb. Többnyire Egyház- vagy Krisztus-szimbólumok ezek, vagy az Apokalipszis (Jelenések Könyve) egyes elemeire utalnak. Ugyanígy értelmezték a templomépület egyes részeit is (szentély, keresztház, hajó, előcsarnok, stb.), amennyiben az egész templomot a megfeszített Krisztus testeként fogták fel. Máskor az oltárhoz vagy a trónushoz felvezető (páratlan számú) lépcsőfokok száma a templom jogállására vagy az miséző személy rangjára utalt.

A római liturgia alapvetően közösségi jellegével ellentétben a gallikán misében több volt a szubjektív elem, ezek nyomon követhetők a frank-római liturgia elemeiben is. Az egyéni vonások szaporodását segítette, hogy maga a közösség került egyre távolabb a liturgiától, az egyre inkább a papság "saját ügye" lett. A cselekmény egy részét a pap már nem a közösség képviseletében, hanem saját személyében végezte. Így került a frank-római mise bevezetésébe az ú.n. lépcsőimádság, a pap bevezető magánimája. Ugyanilyen magánimádság került az evangélium-olvasás elé, a felajánlásba vagy a befejező áldás elé. A szaporodó csöndes, nem érthető imák ellensúlyozására megnövekedtek a szertartási külsőségek. Ilyen volt az oltár megtömjénezése az introitus alatt és a felajánláskor, az evangéliumos könyv tömjénezése a felolvasás előtt, a papság és a hívek tömjénezése. A gallikán liturgiákban az adományok előké-szítése, a proszkomidia helye nem egyforma. A frank-római, majd a germán misekönyvekben több helyen is szerepel a mise elején történő előkészítés. A magyar római rítusban is - a "rajnai miserend" nyomán - volt proszkomidia, még 1632-ben is van adat a végzésére. Megjegyzendő, hogy a dominikánus szerzetesek a legutóbbi időig is úgy miséztek, hogy a mise elején végezték a bor és a víz kehelybe töltését. A római Ordo-ban szereplő pápai asszisztencia mintájára fejlő-dött ki a papi segédlet szinpadias mozgása, létszáma, öltözete. A kezdetben csak a püspöki miséhez tartozó külsőségeket a VIII-X. század folyamán először a szerzetesi közösségek vették át, majd az ezredfordulóra már elkülönült a püspök miséje, a pap "nagymiséje" (missa sollemnis) és az egyszerű napi "olvasott mise" (missa lecta). A missa sollemnis sok eleme túlélte a középkort, s nyomokban megmaradt az 1570-es misekönyv rubrikáiban is. A ritkábban végzett szertartások (nagyhét, templomszentelés, papszentelés, könyörgő körmenet, stb.) viszonylag több "gallikán" elemet őriztek meg az újkorra. Sajnálatos módon ezek jelentős része éppen a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja nyomán tűnik ill. tűnt el - úgy látszik - örökre. Sem a gallikán, sem a frank-római rítusoknál még nem lehet felsorolás-szerű mise-szkémát adni, hiszen mind a liturgiát, mind annak építészeti keretét helyi rítusok és "szokások" befolyásolták.

1.4. A gallikán és a frank-római liturgiák építészete

Amint az egyes területeken, egyes templomokban végzett liturgia sem volt egységes, úgy ezek építészeti keretét sem lehet tipizálni. Az adott teret az ott végzett liturgia határozta meg, a liturgiát pedig - mint láttuk - a keleti és nyugati (római) hatások helyi keveredése. De nem szabad figyelmen kívül hagyni a konkrét építészeti előképek, mintaképek szerepét sem. Tekintettel arra, hogy az egykori római provinciák kultúráját a népvándorláskor - korábban kőépítészettel alig rendelkező - népei "örökölték", ezeket a liturgikus tereket kezdetben ők hozták létre, fokozottan kell számolni a különböző építészeti hatásokkal. A gallikán liturgiák alakításában nagy szerepe volt a keletről (Kisázsia, Szíria, Kaukázus-vidék, Bizánc) jött kereskedőknek, telepeseknek. Ezek liturgikus szokásaik mellett építészeti megoldásaikat is ránk örökítették. A konkrét példák bemutatása előtt érdemes áttekinteni a liturgikus tér fontosabb elemeinek alakulását a gallikán liturgiák hatására.

Az oltár a liturgikus tér legfontosabb eleme. Korábban az apszis előtt vagy az apszis közepén állt és körüljárható volt, a pap a hívekkel szembefordulva végezte a liturgiát. Keleti hatásra, és a "titokfegyelem" jegyében a pap - a híveknek háttal - az oltár elé került, az oltár körüljárhatóságának az igénye megszűnt (bár a tömjénezéskor időnként körbejárták). Az oltáron megjelentek a kereszt, a gyertyatartók, később ereklyetartók. Az oltár mögötti fal fokozatosan az oltár része lett (örmény hatás), azt festéssel, szobrokkal díszítették (retabulum). A római cibórium-oltár csak helyenként - elsősorban Itáliában - maradt meg. Néhol a szent cselekmény alatt alkalmaztak elfüggönyözést, de ez nem vált általánossá. Gyakorlat lett viszont az oltár díszeinek a bőjti időben történő eltakarása (bőjti lepel).

A gallikán liturgikus gyakorlat terméke a mellékoltár. Korábban egyetlen templomban egyetlen oltár állt, s ezen a papok közösen (koncelebrálás) mutatták be naponta az egyetlen szentmisét. A szerzetesi közösségek "klerikalizálódása", az egyre több felszentelt pap jelenléte, valamint a magán- és fogadalmi misék megkívánták a misézőhelyek számának növelését. Kezdetben a mellékoltárokat külön kápolnákban helyezték el, ezzel biztosítva az egyes oltároknál folyó szertartások egymást zavaró hatásának a kiküszöbölését. De mellékoltárokat igényelt a növekvő szent- és ereklyetisztelet is. Az eukharisztia őrzése, a betegek részére eltett szentség kezdetben külön teret nem igényelt, ládában, dobozban vagy kehelyben a sekrestyében őrizték. A húsvéti szertartással kapcsolatos szentségőrzés a későbbiekben még szóba kerül (Westwerk).

Az oltár környezetét elkülönítő templonfalból a gallikán szerzetesi gyakorlat tényleges falat emelt, ez a lettner (szentélyrekesztő fal). Funkciója hasonló volt, mint a bizánci liturgiából ismert ikonosztásziszé Galliában. oszlopokra fektetett gerendákból álló áttört szentélyrekesztőt alkalmaztak, oszlopaira függesztett képekkel. Ostiai Leo leírása szerint (A montecassinói kolostor krónikája, 32.fej.) ilyen szentélyrekesztő volt az újjáépített montecassinói apátságban is. A gallikán lettner emeletnyi magas, kőből vagy fából épített emelvény volt az oltár és a szerzetesi kórust (cancellus) körülvéve. A hajó felőli oldalán ajtó nyílt, felette mellvédes folyosó (pontile) szolgált a felolvasások színhelyéül, időnként itt helyezték el az énekkart (schola) is.

Lettnerrel elzárt káptalani kórus (cancellus). A.: alsó szint. 1. népoltár, 2. lettner, 3. ajtó, 4. feljárat, 5. stallumok, 6. trónus (cathedra), 7. olvasóállvány (pulpitus), 8. főoltár, 9. mellékoltár. B.: emeleti szint: 10. pontile, 11. ambo (alaprajz és metszet).

Az itáliai (bencés) szerzetesi működés nyomán vált gyakorivá Európa más részein is az altemplom építése. Ez az ókeresztény memoriális bazilikák emlékhelyét pótolta, rendszerint valamely szent sírját foglalta magában. A teljesen földbe süllyesztett, külső lejáratos megoldás (crypta) helyett szívesebben építettek a templom terébe nyíló, attól fél-magasságra mélyülő altemplomot. Ez a megoldás a káptalani (szerzetesi) szentély szintbeli elválasztását is biztsította, a lettnert helyettesítette. A megoldás eredete visszavezethető a római mártír-bazilikák grottáira, vagy a szentföldi zarándoktemplomok (pl. Betlehem) altemplom-megoldásaira. Az így kialakult három tér (templomhajó, altemplom, szentély) kapcsolata a fontossági sorrendet is meghatározta.

Középfeljáratos altemplom, alaprajz és metszet. A: alsó, B: felső szint. 1. hajó, 2. lejárat, 3. feljárat, 4. altemplom, 5. felső szentély, pontile, 6. stallum, 7. oltár, 8. mellékoltárok.

Középlejáratos altemplom, alaprajz és metszet. A: alsó, B. felső szint. 1.lejárat, 2. népoltár, 3. oltár, 4. feljárat, 5. pontile, 6. ambo, 7. stallum, 8. főoltár.

Az altemplomok középlejáratos megoldását akkor alkalmazták, amikor az altemplomi kultuszhely és a hajó kapcsolatának a biztosítása volt. Ilyenkor az altemplom homlokfala quasi-lettnerként mőködik, a káptalani szentélyt természetesen leválasztja. Középfeljáratos megoldásnál a templomhajó és a szentély kapcsolata a lényegesebb. Ilyenkor az altemplomi lejáratok kétoldalt, a mellékhajókból nyílnak. Ez feltételezi a templomban folyó istentisztelet alatt a zavartalan zarándokforgalmat. Ilyenkor viszont fel kell tételezni, hogy az altemplomban nem végeznek olyan szertartást, mely a templom egész közösségét érintené. Esetenként (főleg bencés gyakorlatban) ez az altemplom a papi kórust ill. a káptalantermet pótolta: a papi imaórák egy részét itt végezték.

Altemplom-megoldás népoltárral, alaprajz, metszet. A: alsó, B: felső szint. 1. népoltár, 2. lejárat, 3. feljárat, 4. pontile, 5. ambo, 6. stallum, 7. főoltár, 8. mellékoltár.

A népoltáros megoldásnál mind az altemplomi lejáratok, mind a káptalani szentély följáratai oldalra kerültek, a homlokfal közepét a népoltár foglalta el. Ennek olyan funkciója is volt, hogy a hívek bizonyos istentiszteleteken legalább a látvány erejéig részesüljenek a szertartásokban. Ugyanakkor meghagyta a lehetőségét a "civilek" kizárásával végzett káptalani istentiszteleteknek is. Az ereklye-bemutatás mellett egyes kolostorokban a halotti szertartás, halotti zsolozsma helye is az altemplom volt (De profundis - "A mélységekből"). A népoltártól függetlenül a főoltár helyének eltolódása (az apszis végébe) magával hozta a püspöki trónus, a cathedra helyének változását is. A szythronon az apszisban megszűnt, a püspöki trón a szentély északi (evangéliumi) oldalára került. Ezt csak püspök használta, a papok részére a másik oldalon alakítottak ki üléseket. Ezzel a cathedra eredeti, tanító és igehírdető funkciója eltűnt, a homiliát az amboról, később az önálló szószékről mondták. A keleti liturgiák két melléktere, a protheszisz és a diakonikon a gallikán liturgiáknál használatos volt. Rendszerint a főapszis melletti két kápolna, mellékapszis töltötte be ezt a szerepet. A diakonikont már liturgikus célra nem használták, ebből idővel készületi helyiség, sekrestye lett. A helye ezáltal nem volt kötött. A prothesziszt használták az adományok előkészítésére, de ennek helye is változhatott. Később a proszkomidia helyét a szentély oldalán vagy a szentély mellett felállított készületi asztal, a credentia váltotta fel.

Az altemplomban megjelenő ereklye-kultusz, valamint az ott végzett halotti szertartás, zsolozsma miatt sokszor ellentmondásosan keveredtek a fölső szentély és az altemplom szimbólumai. A fölül lévő főoltár a keresztáldozat és a feltámadás jelképe, alatta a confessio-oltár az illető szent halálának (mennyei születésének) a jelképes helye vagy a szent tényleges sírja. Az itt végzett halotti szertartás, esetleg temetés pedig éppen egy közbenjárás az illető "bűnös" elhúnyt (korántsem biztos) feltámadásáért. Emellett az itt végzett halotti szertartások effektív zavarhatták a templom más istentiszteleteit. A funkciók differenciálódása a karoling korban - főleg germán területen - új tértípust eredményezett a Westwerk kialakításával.

A templom nyugati oldalában megjelenő halotti funkció, általában a nyugati oldalnak a halállal, elmúlással való kapcsolata a már eddig megismert liturgiákban is létezett. Róma leg-korábbi mártír-bazilikáinál az apszis és a szent sírját rejtő confessio-oltár a nyugati oldalon van (SS. Quattro Coronati, S. Sebastiano, S. Balbina, S. Prassede, S. Pudenziana, S. Martino ai Monti, S. Caecilia in Trastevere, stb.). A rómaival szoros rokonságot mutató afrikai liturgiák tereinél található olyan gondolat, hogy a (kettős) bazilika nyugati végében külön teret létesítet-tek a martyriumnak (Abu Menas), vagy a két nyugati melléktér közötti zárt középrészbe sírok kerültek (núbiai bazilikák). Az örmény szerzetestemplomok nyugatoldali két melléktere, a zsamatun volt a halotti megemlékezés színhelye, de esetenként végeztek megemlékezést vagy temetést a szintén nyugatról csatlakozó gavitban is. A bizánci liturgiában Húsvét előtt a templom nyugati felében állítják föl a szentsír-oltárt, de itt szokott a helye lenni a halotti szertartásnak is. Az előképek sorából nem hagyhatjuk ki a jeruzsálemi Sz. Sír templomot sem. Az eleve nyugatra tájolt templom nyugati részén állt az Anasztaszisz centrális tere, közepén a sírüreggel. Ezekkel a liturgikus előzményekkel valamennyire körvonalazódik a preromanikának a jellegzetes, de sokszor bizonytalan rendeltetésű nyugati építménye, a Westwerk.

A karoling korban kifejlődött Westwerk egy többhajós, többszintes centrális térrész, a templom nyugati oldalához csatlakozik. Eszmei mondanivalója, sokszor építészeti megformálása is emlékeztet a jeruzsálemi Sz. Sír tempom Anasztaszisz terére. A toronyszerű épület földszintjét boltozott csarnok (crypta) foglalja el. A fennmaradt emlékek tanúsága szerint itt halotti szertartásokat és temetéseket végeztek. Önálló liturgiára (értsd: mise) utaló elemek itt nincsenek. Az emeleti részt lépcsőtornyokon vagy falba süllyesztett lépcsőkön keresztül lehetett megközelíteni. Az emeleti tér önmagában is többszintes lehet: végigmenő középterét körbefutó galériák övezik. A példák és leírások szerint itt önálló oltár volt, többnyire a Megváltónak, esetleg Sz. Mihálynak szentelve. A váltakozó színhelyű, dramatizált szertartásokban ez a térrész a szent sírt jelképezte, oltárának hasonló funkciója volt, mint a bizánci nagypénteki úrkoporsó-oltárnak. A nyugati liturgiában századunkig megmaradt néhány elem, melyben - nagyon távoli és áttételes módon - felismerhető az egykori Westwerk-es liturgia. Ilyen volt pl. a nagycsütörtöki mise végén, de még az oltárfosztás előtt az Oltáriszentség csendes (sub silentio) elvitele a főoltárról a repositiós kápolnába, a nagypénteki kereszt-leleplezéskor a szentély három különböző magasságában lévő lépcsőfokán végzett lepel-levétel, a nagypénteki sírbatétel (körmenet az úrkoporsóhoz), vagy a nagyszombati feltámadási szertartás első (Exurge!) és második (Resurrexi) részének különböző helyszíne.

A Westwerk továbbéléseként fogható fel a - a szintén karoling eredetű - kétszentélyes templomtípus kialakulása. Itt a Westwerknek elsősorban a kripta, és a fölötte lévő oltártér (szentély) funkciója domborodott ki. Idővel a nyugati szentély módot adott a kettős titulus (két védőszent) egyenrangú tiszteletére, különösen az egyházi naptárban eleve páros szentként szereplő védőszentek esetében. A karoling császári központok, vagy császári alapítású kolostorok Westwerkjeiben helyet kapott az uralkodói (kegyúri) trónus is, így a korábbi kutatások sokáig a Westwerket a kegyúri kápolnával (karzattal) azonosították. Ennek a funkciónak a továbbéléseként fogható fel a feudális központok kétszintes várkápolnája, alul a várnép, fölül a várúr istentiszteleti helyével, vagy a XII-XIII.századi nemzetségi monostorok kegyúri karzata. Utóbbiaknál jól megfigyelhető, hogy a Westwerk halotti és repositiós funkciója tovább élt a karzatalj kegyúri temetkezéseiben, a karzati oltárokban ill. káponákban (magyar példák: Ják, Felsőőrs, Zsámbék, Alsódörgicse, stb.). Westwerkes, karzatos vagy kétszentélyes kegyúri monostoroknál kialakult olyan gyakorlat, hogy a szerzetesek temetkezési helye a keleti oldalon, esetleg a keleti kriptában, a világiak (kegyúri család, donátorok) temet-kezési helye pedig a nyugati részben (kripta, toronyalj, karzatalj) volt. Ennek a hagyománynak a kései továbbéléseként még a XIX-XX. században is egyes kolostortemplomokban szokás volt, hogy Halottak napján a templom három pontján adtak absolutiót (jelképes halotti feloldozás): a templom nyugati bejáratánál a templom jótevőiért, a templom közepén vagy a főoltár előtt valamennyi hívőért, és a szerzetesi kegyoltárnál az elhúnyt rendtagokért.

Az ismertetett liturgikus építészeti elemek mellett, éppen a túlsúlyba került szerzetesi építkezések miatt, szólnunk kell a bencéseknél kialakult (és a későbbiekre is meghatározó szerepű) monostorokról, azok építészeti együtteséről. Konkrét példaként kínálkozik a Sankt-Gallen monostorának IX. századi, később prototípusként kezelt tervrajza. A rajzon szereplő épületek és épületrészek jelölése: 1. kocsiszín, 2. konyha, 3. előkelők vendégháza, 4. iskola, 5. apáti lakosztály, 6. érvágóház, 7. orvoslakás, 8. gyógynövény-kert, 9. fürdő, 10. ispotály, 11. ispotály-kápolna,12. novicius-kápolna, 13. noviciusok háza, 14. temető, 15. gyümölcskert, 16. konyhakert, 17. kertészház, 18. baromfiudvar, 19. magtár, 20. árnyékszék, 21. ostyasütő, 22. dormitórium, 23. refektórium, 24. kerengő, 25. éléstár, 26. kézművesek háza, 27. pékműhely, 28. malmok, 29. pince, 30. műhely, 31. csűr, 32. aszaló, 33. istállók, 34. zarándokok vendégháza, 35. gazdasági épületek. A templom részei: 36. átrium, 37. torony, 38. Sz. Péter oltár, 39. keresztelőkút, 40. 41. kórus, 42. mellékoltárok, 43. Sz. Mária és Sz. Gallus oltár, 44. Sz. Pál oltár, 45. írószoba, 46. sekrestye. Ez a monostori elrendezés a későbbi reform-rendeknél (pl. ciszterciek) még zártabb, kötöttebb formát öltött. Megjegyzendő, hogy a korai bencés monostorokban külön káptalanterem nem épült, a káptalan üléseit a cancellusban vagy az altemplomban tartották.

Sankt-Gallen, kolostorterv, helyszínrajz.

A szerzetesi épületegyüttesre többnyire szinonímaként használatos a kolostor és a monostor elnevezés. Hasonló kettősség más nyelvekben is él: claustrum-monasterium (latin), chiostro-monastero (olasz), Kloster-Münster (német), cloitre-monastere (francia), cloister-monastery (angol), stb. A terminológiai eltérésen túl a nevek funkció-különbséget is takarnak.

A monostor a kötött, zárt életformát folytató monasztikus szerzetesrendek templommal egybeépített szállásháza. Monasztikusok a Sz. Benedek-féle Regula szerint élő szerzetesek, a bencések, a bencés reform-rendek, a ciszterciek. Bizonyos szempontok szerint szokták az ágostoni Kánon alapján álló szerzeteseket, a kanonikusokat is ide sorolni. Ezek épületegyüttesére szokás a konvent elnevezést is használni, néhány nyelv ezt meg is különbözteti: conventus (latin), convento (olasz), couvent (francia), friary (angol). A kolostor egyszerűbb szállásház, a városi szerzetesrendeknél (ld.később) csak bizonyos funkciók kielégítésére szolgál (étkezés, szállás), s nem feltétlen tartozéka az egybeépített templom. Ez lehet külön épületben is, vagy el is maradhat, ekkor a házban csak belső imaház, oratórium van. A gyakoribb azonban, hogy a "nem monasztikus" rendek épületei is a kötött, monasztikus formát követik.

A gallikán és a frank-római liturgiák építészeti megoldásai, azaz az európai pre-romanika templomai igen változatos képet mutatnak. Ezt néhány kiragadott példa szemlélteti.

Köln, a S. Ursula templom helyén feltárt Clematius-bazilika, alaprajz.

A kölni S. Ursula templom helyén feltárták a IV. századi Clematius szenátor által emelt Sz. Mária bazilikát. A 450-ben újjáépített templomban kihangsúlyozottan jelentkezik az északi melléktér, a protheszisz, míg a déli oldalon a sekrestyének csak jelzése van. Az alapfalakban ismert nyugati, háromhajós részről nem lehet tudni, hogy nagyobb előcsarnok vagy átriumos előudvar volt-e?

Bande (Hispánia), S. Comba templom, alaprajz.

Campillo (Hispánia), S. Pedro de la Nave templom, alaprajz.

A hispániai Bande-i S. Comba templomot a gótok építették 670 körül, memoriális templomnak. Keresztalakú tere ravennai, esetleg szír vagy örmény előképekre utal. Valamilyen "gót-liturgiai" típusnak tekinthető a hispániai templomoknál a kereszt-tengely erőteljes kihangsúlyozása, talán a protheszisz és a diakonikon helye volt itt.

A toledói nyugati gót királyság területén 690 körül épült a S. Pedro de la Nave templom, melyet 1931-ben Campilloban újra felépítettek. Háromhajós terében a kereszt-alaprajz dominál, amit a kereszt-tengelyben elhelyezett két kápolna még ki is hangsúlyoz. Itt a protheszisz és a diakonikon valószínübb helye a két mellékhajó keleti lezárásában kialakult két helyiség. Hasonló térszervezetű volt a Naranco-i S.Miguel de Lillo templom (850 körül) is. Itt az épület nyugati része, a karzat érdemel figyelmet, mert a karoling Westwerk motívumait tartalmazza.

Naranco (Hispánia), S. Miguel de Lillo templom, a nyugati rész alaprajza.

Saint Martin-du-Canigou (Franciaország), kolostortemplom, alaprajz.

A Hispániával határos délrfancia területen Saint Martin-du-Canigou kolostortemploma (1001-1026) a bencés reformoktól független fejlődésről tanúskodik. Háromapszisos lezárása a mozarab vagy az ambrozián liturgiák tereit idézi. A közvetlen Rómával való kapcsolatra csak az altemplom léte utal, mely itt teljesen független a felső templomtól. A hajó keleti fele a szerzetesek liturgikus tere volt, a középső pillérpár lettner-szerűen leválasztotta. A nyugati részben, az északi falnál külön oltár állt.

S. Germigny-des-Prés (Burgundia), püspöki magánegyház, alaprajz.

Zalavár, ú.n. Récéskúti bazilika, alaprajz.

Az európai preromanikában és korai romanikában külön csoportot képeznek azok a liturgikus terek, melyek kifejezetten örmény kapcsolatokra utalnak. A mintaképek, Écsmiadzin és Bagaran templomai a VII. században keletkeztek. A típus legkorábbinak ismert európai előfordulásai Lombardiában találhatók (Gravedona, S. Maria del Tiglio, VII. sz., Milánó, S. Satiro, VIII. sz.), majd a karoling birodalom területén élt tovább (S. Germigny-des-Prés, 806., Linz, Martinskirche, 799.), de az ezredforduló körül Magyarországon megtalálható (Feldebrő, Székesfehérvár, Szekszárd). Valamennyi példa a gallikán ill. frank-római liturgiák és a keleti liturgiák speciális keveredését jelzi.

A burgundiai S. Germigny-des-Prés templomát Theodulf gót és örmény származású püspök szentelte föl 806-ban, saját püspöki magánegyházaként. A négykaréjos kilencosztatú tér keleti, Kaukázus-vidéki előképekre mutat. Centrális szimmetriáját a keleti oldalon az apszishoz csatlakozó két mellékapszis, a protheszisz és a diakonikon bontja meg. Nyugati oldala erősen átépült, így ennek eredeti elrendezése csak feltárásból ismert. A karoling eredetű, de germán püspökségek térítési területein létrejött frank-római ("germán-római" liturgikus terek egyik Közép-európai a zalavári ú.n. Récéskúti bazilika. Mind a keleti, mind a nyugati része szíriai előképekre mutat, szentélykialakítása megfelel a gallikán típusú liturgiák valamelyikének.

Britanniában a legkorábbi keresztény imahelyek vagy megsemmisültek, vagy átépültek. Az írországi kolostortelepek kaptár-szerű oratóriumai (pl. Dingle melletti Gallus-oratórium Skellig Michel szigeten) egyterűek, liturgikus funkciót aligha szolgáltak. Kifejezetten templom céljára létesült emlékek a VII. századtól ismertek, tereikben a liturgiák keveredése ill. kiforratlansága itt is nyomon követhető.

Bradford-on-Avon (Britannia), parochiális templom, alaprajz.

Canterbury (Britannia), S. Augustine kolostortemplom, alaprajz (VII. századi forma).

A Bradford-on-Avon-i parochiális templomot egy 1125-ös feljegyzés szerint a VIII. században alapították. Egyenes szentélye csupán egy szűk kapuval csatlakozik a hajóhoz. Az oltár valószínűleg a keleti végfalnál állt. Gallikán elemre mutat a hajóból kétoldalt nyíló 1-1 melléktér (ld. korábbi, hispániai példák). A brit szerzetesi (bencés) építészetnek a legkorábbi ismert emlékeiben a liturgikus tér egyszerű, az elrendezés a rómavárosi liturgiára utal. Canterbury Sz. Ágoston monostorának első temploma 604-től ismert, egyhajós, körben oldal-terekkel bővített egyapszisos templom. Az épület tengelyében, a keleti oldalon Sz. Mária oratórium állt, külön épületben. Ezt többször bővítették, majd 1060 körül összekapcsolták a templommal. Nem tévedünk, ha ebben a "prototípusban" a későbbi brit liturgikus terek Lady Chapell-jét ismerjük fel. Más szerzetesi templomoknál is feltűnő a keleten, oratórium-szerűen kiemelt apszis, és a főhajó terét körülvevő, önálló térként működő mellékhajó, pl. Brixworth, Northamptonshire, VII. századi (670 ?) kolostortemplomok. Az egykorú Hexham-i kolostortemplomnál (Northumbria) a nyugati oldalon emeleti karzat lehetett, mert a feltárásból ismert falak szerint a nyugati oldalhoz két markáns lépcsőtorony kapcsolódott. Ez a megoldás rokon a frankoknál használt Westwerkkel ill. a hozzá tartozó szintén szerzetesi liturgiával. Ettől függetlenül a keleti szentély alatt kripta-kápolna volt.

Brixworth, kolostortemplom, alaprajz.

Hexham (Northumbria), kolostortemplom, alaprajz.

Itáliában a preromanika templomépítészetét is elsősorban az ókeresztény hagyományok továbbélése jellemezte, éppen ezt a templomtípust "honosították meg" a bencések Európa más térítési területein. A szerzetesi építészet is ebből a hagyományból táplálkozott, idővel szinteti-zálva a római liturgiát ért egyéb, főleg keleti hatásokat. E fejlődésről a következő részben bő-vebben is szólunk, most csupán egyetlen példát említünk.

Nola-Cimitile, Sz. Félix martyrium és templomegyüttes, alaprajz: 1. Sz. Félix martyrium, 2. korai bazilika, 3. nyugati apszis, 4. Apostolok bazilikája.

A campaniai Nola melletti Cimitile-ben Sz. Paulin püspök (+431) építtetett bazilikát és szerzetesi együttest Sz. Félix ókeresztény vértanú sírja köré. Középen megmaradt a martyrium, keleti oldalához szabályos, háromhajós bazilika, nyugati végéhez egy másik apszis kapcsolódott. Az együtteshez legkésőbb északról az Apostolok bazilikája csatlakozott. A kultuszhely környékén már a IV. században szerzetesi közösség élt, akik egyben a martyrium zarándokforgalmát is kiszolgálták. A szerzetesi liturgiával és a halottkultusszal összefüggő nyugati apszisépítmény talán legkorábbi nyugati példája a cimitilei.

A karoling-kori frank-római liturgia legjellegzetesebb térformája a már említett West-werk. Egyik legkorábbi megjelenése, a Centula-i S. Riquier apátság nyugati része 790-799 között épült. Ezt sajnos csak ábrázolások alapján ismerjük, ma is álló Westwerk-példa csak mintegy száz évvel későbbről származik.

Corvey, Westwerk, alaprajz, metszet, nézet

A Westwerk általános elrendezéséről pontos képet nyújt Corvey kolostortemplomának 873-885 között épült, ma is álló nyugati része. Az alsó csarnok (crypta) és a fölötte lévő, a hajó felé nagy ívvel megnyitott centrális emeleti kápolna a germán területen általánossá vált nyugati szentélyes megoldás előképe. A Westwerk emeleti kápolnájának a nyugati oldalon még külön karzatszintje is van (kegyúri karzat).

Aachen, palotakápolna (A: földszinti, B: emeleti alaprajz), és a mintájára épült esseni zárdatemplom Westwerkje, alaprajz.

Nagy Károly Aachen-i palotakápolnája a középkori centrális szakrális terek szempontjából meghatározó jelentőségű, a liturgiák vizsgálatakor azonban kevésbé fontos. Tudjuk, hogy éppen az aacheni udvar volt a gallikán liturgia romanizálásának a központja, így biztos, hogy a császári palota-templom (796-805, Odo von Metz) már a 785-ben Rómából beszerzett Sacramentarium liturgiáinak végzésére épült. Térformája rokon a Westwerkkel, talán azok (egyik) mintaképe volt, ugyanakkor körüljárós centrális tere utal a jeruzsálemi Anasztaszisz formájára is. Kimutatható építészeti előképe viszont Ravennára mutat (S. Vitale templom). Aachen a császári reprezentáció mintaképe lett a kora-középkorban. Egyes épületeken csak bizonyos elemeit másolták a Westwerk kialakításakor (pl. Essen, női kolostortemplom nyugati része, 870 körül), míg máskor az egész konstrukcióját tudatosan utánozták (pl. Dijon, S. Bénigne apátsági templom, 1001-1018).

A Westwerk térformája a fejlődés során két változatban élt tovább. Egyik megoldásban a térrész liturgikus funkcióját fejlesztették tovább: az emeleti terében egykor létezett kápolna fokozatosan a templomtér szerves része lett, mint nyugati apszis. Ez a fejlődés főleg a germán területre jellemző, létrehozva a német kétszentélyes templomtípust. A fejlődés másik folyama-tában a liturgikus funkció fokozatosan elsorvadt - maga a nyugati liturgia alakulása is ebbe az irányba hatott. A lépcsőtornyok váltak a nyugati homlokzat- és tömegalakítás meghatározó elemeivé, s közöttük a Westwerknek csupán egy karzattá csökevényesedett formája maradt. Ilyen átalakulás Normandiában, majd Ile-de-France-ban ment végbe a gótika hajnalán, de Közép-Európában is általános volt a kéttornyos, nyugati karzatos szerzetesi templom (pl. Magyarországon Lébény, Türje, Ják, Zsámbék, Kisbény, stb.).

Fulda (Németország), apátsági templom, alaprajz.

Hildesheim, Sz.Mihály templom, alaprajz.

A Westwerk önálló szentélyként történő megjelenésére ill. az átmenetre jó példa a fuldai apátsági templom (791-810, építője: Ratgar). Itt a két lépcsőtorony közé fogott emeletes építmény már szervesen kapcsolódik a templom teréhez és apszisban végződik. A preromán bencés építészet fejlődésének, ismertetett típusainak szintézisét adja Hildesheim Sz.Mihály temploma. Építési ideje (1010-1033) már túllép az ezredfordulón, s maga Hildesheim az építtető Bernward püspök működése idején jelentős szellemi központ volt. A kutatók szívesen tekintik a "hildesheimi szintézist" az ezredforduló utáni általános megújulás egyik kiindulópontjának. Az építkezést végző kölni bencésekben azonban még erősen élt a karoling szerzetesi "fénykor" építészete, a "Sankt-Galleni típus", így Hildesheim mintegy lezárása a frank-római liturgia igényei szerint fejlődött "frank-germán" templomtípusnak.

1.5. A (módosult) római liturgia építészete

A rómavárosi liturgia az őt ért keleti és gallikán hatások nyomán kisebb módosulásokat kapott. Ennek jelöléseként egyes liturgiatörténeti szerzők külön említik a módosult v. módosított rómavárosi liturgiát. A folyamat lényege az, hogy a római és Róma-környéki lakosság liturgikus gyakorlata sem maradhatott mentes a keleti (bizánci, szír, örmény) hatásoktól, sem a gallikán befolyásoktól, ugyanakkor igyekezett minél többet átmenteni az eredeti, római "szellemiségből". A nagy számban meglévő és folyamatosan működő ókeresztény bazilikák mindenképpen segítették ezt a törekvést.

Róma, Sta. Maria in Cosmedin templom, alaprajz.

Ravenna, S. Apollinare in Classe templom, alaprajz.

Rómában a Schola Graeca, a Sta. Maria in Cosmedin templom eredetileg V-VI. századi ökeresztény bazilika volt, a VIII. században vált a bizánci szerzetesség római központjává. Akkor kisebb átalakításokat végeztek rajta (mellékapszisok). Figyelemre méltó, hogy a liturgikus terében jellegzetesen ötvöződik a rómavárosi és a bizánci liturgikus igény, pl. templonfal és ikonosztászisz együttes alkalmazása.

Ravenna ókeresztény templomai még a Sacramentarium Gregorianum összeállítása (600 körül) előtt létrejöttek. Kezdetben a római ókeresztény hagyományokat követték, majd az ariánus gót liturgiának megfelelően alakították át őket. Ehhez kapcsolható erős szír hatás mind az építészetben, mind a liturgiában kimutatható. Végül mint a bizánci birodalom exarchátusa (helytartóság) jelentős keleti, bizánci liturgikus befolyást kapott.

Ravenna kikötőjében, Classisban még az ariánusok kezdték el építeni az egyházközösségi templomot, a S. Apollinare in Classe-t. 549-ben az ortodox igényeknek megfelelően átalakították, melléktereket építettek az apszis mellé. A térkapcsolat és az oltár-elhelyezés szír hatásra mutat. Ugyancsak a gót periódusban kezdték el a S. Vitale emléktemplom építését. Mintaképe részben a konstantinápolyi Szergiosz és Bakkhosz templom volt, részben a szíriai oktogonális mauzóleumokra emlékeztet. Ide kívánkozó adat, hogy a templom alapítója Julianus Argentarius szír bankár volt. Mivel itt más épületek is jelentős szír hatásról tanúskodnak, felvethető lehetőség, hogy itt, Ravennában a rómavárosi, a bizánci és az ariánus gót liturgia elemeibe több szír elem is belejátszott. Művészettörténeti összehasonlítással az is kimutatható, hogy a VII. századi örmény díszítőművészetben a VI. századi ravennai motívumok sorra föllelhetők, így ezzel a kapcsolattal is számolni kell. Amikor Marianus érsek (595-606) megkapta a Sacramentarium Gregorianumot, s azt kibővítette, munkáját ez a liturgikus sokféleség motiválta. Nagy Károly császár a nyugatrómai császárság újjáélesztése során előszeretettel fordult Ravenna felé. A spontán érdeklődésen túl ennek a kapcsolatnak szimbólikus tartalma is volt: az antik nyugati császárság éppen Ravennában szűnt meg 476-ban! Így joggal feltételezhetjük, hogy a karoling-kori frank-római liturgia Ravennán keresztül is kapott keleti hatásokat.

Ravenna, S. Vitale templom, alaprajz.

Ravenna, S. Giovanni in Fonte, ortodox baptisterium, alaprajz.

Ravenna liturgikus és építészeti változatosságát talán legjobban a baptisteriumok szemléltetik. Az ortodox baptisteriumban (S. Giovanni in Fonte, 450 körül) szintén szír mintára a középtér oktogonális jellege dominál. Az átlós falfülkék, apszisok rendeltetésére csak következtetni lehet: egy időben a keresztelendő számára felolvasták a négy evangélium kezdetét a négy égtáj felé fordulva. Hasonló szertartási elem más, gallikán eredetű szertartásban is föllelhető (pl. búzaszentelés), de keleten is van rá példa (pl. örmény virágvasárnapi liturgia). A korábbi (római és salonai példákhoz képest eltérés, hogy a kápolnának csak egyetlen kapuja van, így a liturgikus "forgalom" egy helyen bonyolódott.

Itália más területein is hasonló módon figyelhető meg a rómavárosi és a gallikán típusú liturgia helyi keveredése. Különösen igaz ez azokon a területeken, ahol a korábbi, romanizált liturgia közvetlen érintkezhetett részben a bizánci, részben a nyugati - de szintén keleti elemeket mutató - gallikán liturgiákkal. Az alábbiakban két terület, Velence környéke és Bologna példáján mutatjuk be a rómavárosi liturgia terének helyi módosulatait.

Torcello, székesegyház és Sta. Fosca emléktemplom, alaprajz.

Bologna, S. Stéfano templomegyüttes: 1. Sta. Croce templom (A.) és altemplom (B.), 2. S. Sepolcro, 3. S. Vitale e Agricola bazilika, alaprajz.

A Velence-környéki lagunák korai egyházi központja Torcello volt. Székesegyházát 639-ben alapították, mai formáját 1008-ban kapta. Háromhajós, háromapszisos bazilikájában a keleti (bizánci) elemekkel kevert rómavárosi liturgia tere maradt fenn: ikonosztászisz és templonfan, egyoldali, de kettős ambo, soklépcsős szynthronon, protheszisz és diakonikon. Érdekes elem a templom nyugati oldalához közvetlenül csatlakozó baptisterium: szinte a germán Westwerk térformája kapott más funkciót. Hasonló liturgiára, de tisztán bizánci térformában épült a bazilikától délre 1011 körül a Sta. Fosca martyrium. A középkupolás térhez csatlakozó hármas szentélyfej egykor ikonosztászisszal volt elzárva, ennek a nyomát csak az apostolgerenda őrzi.

Bolognában a S. Stéfano olivetiánus bencés kolostoregyüttes egykori Isis-szentély helyén alakult ki az V-VI. századtól folyamatosan. Legkorábbi templomának (Sta. Croce) csak altemploma ismert, ezt 1637-ben új épületbe foglalták bele. A S. Vitale e Agricola templom a XI. században épült, háromhajós, háromapszisos bazilika. A kettő között áll a Szentsír (S. Sepolcro) kápolna centrális épülete, mai formája korábbi alapokon a XII. században keletkezett. Az együttes többi része is kapcsolatban áll egy-egy szentföldi "titulussal", így a kolostoregyüttes valamiféle helyi "Jeruzsálem", helyi zarándokhely funkcióját töltötte be. Összefoglalónk szempontjából azért fontos, mert a jeruzsálemi Anasztaszisz mintájára épült, és a kápolna ugyanazt a gondolatot fejezi ki, mint a karoling-kori Westwerkek. A XII-XIII. században hasonló, centrális Szentsír-kápolnák, temetőkápolnák tömegesen épültek Európában.

Verona, S. Stéfano templom (alsó és felső szint), alaprajz.

Az Itáliában általánosan elterjedt altemplomok körében egyedi megoldású, és a frank-germán példákra emlékeztető a veronai S. Stéfano templom körüljárós altemploma. Az épület magja egy háromhajós, VI. századi bazilika, melynek szentélyét a IX-X. században átépítették: az altemplomot és az emelt szentélyt a kettő félmagasságában körbefutó zarándokfolyosóval kapcsolták össze. Az elrendezés rokon az ismertetett hildesheimi nyugati szentéllyel.

A rómavárosi liturgia VIII-X. századi elterjedése, az önálló frank-római, germán-római, stb. rítusok kialakulása kétarcú folyamat. Általános igény volt az egykori nyugati provinciák valamennyi területén valamilyen egységes római liturgia bevezetése. Ugyanakkor éppen a helyi liturgiák egyes elemei gazdagították és csiszolták a római Gregorianumot olyanná, hogy abból egységes "latin szertartásrend" lehessen. Ebben az időben a keleti ősi patriarchátusok már az iszlám áldozataivá váltak, Bizánc és Róma feszült viszonya állandósult, ugyanakkor a karoling birodalom védelme alatt a római pápaság elindult világi hatalmi céljainak megvalósítása felé. Mindezt figyelembe véve érthető, hogy a liturgiában megnyilvánuló ilyen Róma-centrikusság-nak fontos egyházpolitikai mozgatói is voltak. A bencés térítések nyomán a római (ókeresztény) propagatív építészet hatására születtek az Alpokon túli terület "frank-római" liturgikus terei. Ugyanakkor az itt kialakult térformák, megoldások vissza is hatottak Itália szakrális építészetére.

2. A nyugati liturgia és szakrális építészet alakulása a lateráni zsinatig (1215)

2.1. A liturgia fejlődése

Már a karoling birodalom fénykorában, a IX. század elején elkezdődött a Rómából "importált" liturgia térhódítása a nyugati területeken, megőrizve ugyanakkor a gallikán típusú liturgiák számos elemét, főleg a külsőségekben. Az individualizmus erősödéséről (magánmisék, fogadalmi misék) már szóltunk. Ennek megfelelően az eredetileg kollektív szemléletet tükröző miserítus a pap számos magán-imádságával, magán-szertartásával gyarapodott.

A külsőségekben is legjobban érzékelhető bővülés volt a bevonulás után a papnak az oltár lépcsőjénél állva elmondott csendes imája, a lépcsőima. Főpapi miséknél ide került a püspök ünnepélyes fogadása a templom kapujában, majd bevonulása (Ecce sacerdos), ünnepi miséknél (missa sollemnis) pedig a templom és a hívek meghintése szenteltvízzel és megtömjé-nezése (Asperges). A korábbi látványos mozgások jelképessé váltak, csupán az ünnepi mise evangéliumi felvonulása maradt meg. A több oltárnál egyszerre végzett csendes misék eleve nem tették lehetővé a tényleges mozgásokat. Ennek "ellensúlyozására" a gallikán liturgiákból több tömjénezési szertartás került be a latin miserítusba.

A liturgiatörténetben máig nem egyértelmű, hogy valamennyi gallikán liturgiában volt-e proszkomidia. Az tény, hogy az adományok előkészítése a frank-római liturgiába bekerült, s a középkor folyamán többnyire végezték. Ez azonban csak a nagymisénél igényelt külön teret, mellékoltároknál végzett magánmiséken az egész szertartást az oltáron végezték.

A titokfegyelem és az Oltáriszentség tisztelete új szakaszba lépett ebben a korban. A misében a Kánon, az átváltoztatás szavait csendben mondta, helyenként ekkor függönyt is vontak az oltár elé. A híveknél egyre inkább a materiális részecske (kenyér) tisztelete (passzív folyamat) helyettesítette az eukharisztiában való aktív részvételt: az áldozások száma egyre csökkent, s a szertartásában is változások álltak be. A korábban két szín alatti áldozást (kenyér és bor) felváltotta a csak kenyérrel történő áldoztatás, s az eredetileg megtöréssel, részekre töréssel osztott egyetlen kenyeret felváltotta az "előregyártott" ostyák (particulák) használata. Ezek kevésbé morzsálódó, jobban "kezelhető" jellege szintén a fokozódó tiszteletet szolgálta. A folyamat a következő századokban tovább erősödött (ld. később).

A misének a bemutatást végző személyhez kötődő "értéke" szintén ebben a korban differenciálódott. A püspöki mise (missa pontificalis) a szertartásokban is jól elkülönült az ünnepélyesen, de nem főpap által végzett misétől. Ennek szembetűnő megnyilvánulása a mise végén adott főpapi áldás (benedictio pontificalis) hármas formulája, mely szerkezetében emlé-keztetett a zsidó rítusból ismert "Ároni áldásra". Ehhez járult a már említett liturgikus ruházat differenciálódása. A vestis romana (római viselet) már megszabta a misében a pap, a püspök és a diakónusok viseletét, s néhány germán elemmel (pl. pásztorbot) is gyarapodott.

A liturgikus jelképek használata - éppen a közérthetőség csökkenésének a függvényében - megnövekedett ebben a korban. Az oltárnál végzett gesztusok, a tiszteletadás különböző formái, az egyes imák alatti test- és kéztartások mind szabályozásra kerültek. Az épületen már korábban is mechanikusan alkalmazott keletelés (a templomtengely kelet-nyugati irányú kijelölése) is további, másodlagos tartalmakat kapott.

A keletelés építési szabályának funkcionális csírái már a Didascalia Apostolorum-ban felismerhetők (220 körül), amikor a végzett szertartást adott irányhoz kötve irják elő: "Kelet felé fordulva kell imádkoznotok, amint az meg van írva..." Ez egyben utalás a zsinagógai gyakorlatra (Szentsátor, Jeruzsálemi templom). A keresztény imádkozási szabály Athanasziosz-nál (296-373) már az épület fekvésére, tájolására vetítve jelentkezik: "A templomok fekvése jobbára olyan, hogy az imádkozók arccal az oltár irányába fordulva a felkelő napot, Krisztus jelképét látják...". Korán kialakulhatott az irányoknak önálló, szimbólikus jelentése is, ahol a keleti és a déli oldal az élet, a jó oldalát jelentette, míg a nyugati és északi oldal a halál, a rossz szimbóluma volt. Erre példa, hogy a korai ókeresztény mártír-bazilikáknál az apszis nem a keleti, hanem a nyugati oldalra került. A VI. századtól már pápai rendelkezés szabályozta a keletelést. Ez a XI-XII. században több másodlagos szimbólummal bővült (pl. a védszent napjának napfelkelte-iránya, a napéjegyenlőségi keleti irány kitüntetett szerepe, stb.). A keletelés gyakorlati végrehajtásában többféle megoldást is alkalmaztak: napéjegyenlőség-napi napkeleti irányra, napforduló-napi napkelte irányra, védszent napjának napkelte irányára, az ünnep vigiliáján napnyugta-irányra, stb. Valószínűleg az alapkő lerakása, a "fundálás" és kitűzés is egyházi szertartással kapcsolatos volt (alapkő megáldása, a terület beszentelése). A kitűzés gyakorlati végrehajtásának ismertetése nem tartozik a jelenlegi összefoglalónk vizsgálódási körébe. Megjegyzendő viszont, hogy a több periódusban épült templomok tengelyében megfigyelhető enyhe törésvonalat a kutatók egy része a "templom, mint Krisztus teste" összefüggésben szimbólikusnak tartja, míg mások a kitűzési technológiával hozzák kapcsolatba.

A románkori lelkiség megnyilvánulása az oltár szerepének a megváltozása is. A róma-városi liturgia asztal-oltára (mensa) fokozatosan a keleti végfalhoz került, mint a szír liturgiák-ban, s idővel a mögötte lévő fallal szerves egységet alkotott (retabulum).Ezt képekkel, szobrokkal díszítették, majd a továbbfejlődés iránya a szárnyasoltár lett. A X. századtól a gyertyavivők (acholytus-ok) gyertyái és rákerültek az oltárra, majd a misén kívül is az oltár tartozékai lettek. Az asztal előlapját az egyházi év változása szerint különböző színű vagy ábrázolású tablóval vagy terítővel fedték le (antependium). Az egyházi ruháknak az év során és egyes ünnepein változó szinét is ekkor szabályozták, a liturgikus szineknek külön szimbólum-rendszere alakult ki. Rövidesen megjelentek az oltár két oldalán a fémből készült ereklyetartók, majd az oltár középső felépítménye egyre inkább valamely ereklye befogadásának a helye lett. Ezekhez az egyház különböző kiváltságokat, búcsúkat kötött (altare privilegium - kiváltságos oltár). Fokozatosan - különösen a bencések gyakorlatában - elterjedt a kegyoltár, zarándok-oltár, zarándok-templom speciális tértípusa és liturgiája.

A templomi funkció a szerzetestemplomokban korábban szokásos kettőről háromra növekedett. Korábban a templomnak biztosítani kellett a nyilvános istentiszteletre érkező hívek elhelyezését és a liturgiába való bekapcsolódásuk lehetőségét, s ettől elkülönítve kellett helyet adni a szerzetesi kórusnak, valamint a közösségnek a nyilvánosságtól függetlenül az imaórák végzési helyét. Az ezredforduló körül ill. a zarándok-funkció kiteljesedésével a templomban lehetőséget kellett adni az időszakos zarándok-forgalomból adódó nagylétszámú csoportoknak a saját ájtatosságaik végzését - anélkül, hogy ez akár a káptalani, akár a napi nyilvános istentiszteleti rendet zavarná.

2.2. A templomtípusok alakulása Európában a XI-XII. században

2.2.1. Gallikán hatások továbbélése a romanikában

Nagy Károlynak a Verduni Szerződéssel (843) felosztott birodalmában folytatódott a keresztény liturgia egységesítése: a rómavárosi liturgia - helyi módosításokkal - e szertartások alapja lett. A románkori templomépítészetnek a XII-XIII. századig van egy olyan "konzerva-tív" vonala, mely egyes területeken a gallikán hagyományok továbbélésére mutat. Ezekre a területekre az ókeresztény gyülekezeti bazilikatípus továbbélése a jellemző, de a keleti (szír, bizánci, örmény) liturgiák hatására az apszis melletti - immár apszidiális formát öltő - mellék-terekkel. Magát a tértípust lombard bazilikának szokták nevezni, az ottani előfordulás és gyakoriság alapján. Háromhajós, keresztház nélküli bazilikális tér, a keleti oldalán egy- vagy három félkörös apszissal. Lombardián kívül ez a típus Európa más, gallikán hatású területein is előfordul.

Lombard bazilikák Észak-Itáliában: 1. Milánó, S. Ambrogio, 2. Modena, dóm, 3. Verona, S. Zeno Maggiore, alaprajzok.

Firenze, S. Miniato al Monte bencés apátsági templom, alaprajz.

Lombardiában, Milánó környékén az egész középkor folyamán tovább élt az ambrozián liturgia. Ennek keleti, szír típusú elemei igényelték az apszis melletti két mellékteret, amit itt mellékapszisok formájában fogalmaztak meg. A milánói S. Ambrogio templom - erős ókeresztény hagyományai mellett (pl. átriumos előudvar) - tisztán őrzi ezt a megoldást. Keleti része a XI. században, a boltozata 1128-ban készült. Dél felé haladva az ambrozián hagyományok egyre csökkennek. A modenai dóm (XI. század vége - 1184) még tisztán őrzi a lombard bazilikatípust, de a közeli Verona egykori bazilikája, a S. Zeno Maggiore (1138) már inkább a rómavárosival rokon liturgia végzésére alkalmas egyapszisos tér. Tovább közelítve Rómához, Toscanában már szinte kizárólagossá válik ez a térforma, pl. Firenze, S. Miniato al Monte apátsági templom, vagy Lucca, Pisa, stb. templomai. A Toscanához keletről kapcsolódó Veneto és Romagna építészetében erősebben jelentkeznek keleti hatások.

Regensburg, "lombard" típusú bazilikák: 1. Sankt Jakob, 2. Sankt Emeram, alaprajzok.

Gurk (Karintia, Ausztria), székesegyház és az altemplom alaprajza.

A lombard bazilikatípus magyarországi példái: 1. Pécs, székesegyház, 2. Somogyvár, bencés apátság, alaprajz.

A Lombardiához északról csatlakozó bajor területen a germán fejlődéssel ellentétben előfordul a háromapszisos (ambrozián) térforma. Ez a Lombardiához való közelség mellett egyéb "gallikán" hagyományokkal is magyarázható. Regensburgban a skót (!) bencések központja volt a Jakobskirche (XI. század), s az ugyanott található Sankt Emeram templom (1010-1052) is követi a lombard formát. Utóbbi templomnál a nyugati oldalon Westwerk-szerű kereszt-tér emelkedik, ami viszont a germán hagyományok továbbélését jelzi. Talán a délnémet térítő bencéseknek ill. hatásoknak tulajdonítható, hogy Karintiában (Ausztria) Gurkban, az egykori székesegyház, majd kolostortemplom (1140-1200) szintén ezt a megoldást tükrözi. A S. Hemma ereklyéi számára készült hatalmas altemplom ("százoszlopos kripta") lombard jellegű. A két nyugati torony közötti belső előcsarnok és belső díszkapu a délnémet és osztrák bencés kolostortemplomoknál jellemző (Seckau, Salzburg). Itt már egyértelműen a tornyok dominálnak, a Westwerk helyén csak egyszerű karzat épült. A magyarországi XI-XII. századi bencés építkezéseken (Somogyvár, Kapornak, Aracs, Garamszentbenedek) és a püspöki székesegyházak újjáépítésénél (Pécs, Eger, Győr) szintén föllelhető a lombardiai ambrozián liturgikus tértípus hatása.

Itt kell szólni az ú.n. skót bencésekről. Sz Kolumbán (+615) és társai a skóciai Bangor kolostorából 590-ben indultak missziós útra a kontinensre, magukkal hozva gallikán (óír) hagyományaikat a liturgiában, a szerzetesi viseletben és a Húsvét-számításban. Ezek eredete még a korai keresztény, s valószínűleg Egyiptomból származó térítésükre vezethető vissza. Burgundián és a mai Svájcon keresztül jutottak Lombardiába, közben részben maguk is idomultak a kontinensen ekkor már általános bencés szerzetesi szokásokhoz. A bobbioi apátság (Piacenza mellett) ennek a skót-bencés missziónak az egyik központja lett. Épülete csak XV. századi átalakításból ismert, egykori liturgiájukhoz adalékot nem ad.

Hispániában szintén erős gallikán hagyományai voltak a mozarab liturgiának. Ez a milánóihoz hasonló tereket igényelt, de fejlődésében tőle független volt.

Hispánia, mozarab hatású románkori templomok: 1. San Clodio (Galícia), bencés apátság, 2. Santillana del Mar, kolostortemplom, 3. Tahull (Katalónia), Sz. Kelemen templom, 4. Sotos Albos (Segovia m.), monostortemplom, 5. Leon, Sz. Izidor ágostonrendi kolostortemplom.

A galiciai San Clodio-ban még a VI. században alapítottak a bencések monostort, ez később a Subiaco-i kongregáció tagja lett.1225-től a ciszterciek vették át. Santillana del Mar IX. században alapított monostrát 1078-ban egy ágostoni regula szerint élő kanonokrend vette át, a mai épület 1287-re készült el. Keleti három apszisával szemben a nyugati oldalon egy - szintén apszisra emlékeztető - egyenes lezárású belső apszis van. Szerepe a halotti szertartásokkal függött össze. A Tahull-i Sz. Kelemen templom (Katalónia) talán a legegyszerűbb formában őrizte meg a gallikán liturgiákhoz való ragaszkodást (v.ö. Saint-Martin-du-Canigou, 1.4. pont alatt). Előcsarnokában és szervetlenül csatlakozó különálló harangtornyában közvetlen lombard hatást is szoktak keresni. Az épület 1123-ban készült el. Sotos Albos (Segovia mellett) monostorát a bencések alapították 1126-ban, 1212-től a ciszterciek vették át. Mindhárom apszisán a templonfal csökevénye megfigyelhető. Bár keresztházával némiképpen eltér a bemutatott típustól, mégis ehhez a körhöz tartozik a Leon-i Sz. Izidor zarándok-templom. I. Ferdinánd király (1035-1063) alapította ágostonrendi kanonokok részére, a szent sírjának ill. ereklyéinek befogadására. Nyugati oldalához királyi temetkezési hely is csatlakozott. Jelenlegi formája 1149-ből való, főapszisának eredeti kialakítása, lezárása nem ismert.

Keleti ill. gallikán liturgikus hatást mutató itáliai templomok: 1. Velence, S. Marco, 2. Monreale (Szicília), dóm, 3. Palermo (Szicília), Capella Palatina, 4. Cefalú (Szicília), S. Pietro dóm.

Itália különböző területein kifejezetten gallikán hagyományokról nem beszélhetünk, a templomterekben található keleti liturgikus elemek arra vezethető vissza, hogy az illető területen folyamatosan érvényesült keleti, elsősorban bizánci hatás. Velencében és környékén a folyamatos bizánci hatások forrása az élénk, kelet felé irányuló kereskedelem volt. Szicíliában a korábbi bizánci érdekeltség nyomán meggyökerezett bizantikus hatás és hagyomány a normann hódítás (1072) után is megmaradt. A területen folyamatosan több görög alapítású és szertartású kolostor is működött, s ezek liturgikus hatása a nyugati rítusú normann templomok terén is érződik.

A bizánci hatás egy viszonylag kései példája Velencében a Sz. Márk székesegyház (1063-1085). A város mint temgeri kikötő a XI-XII. században kapocs volt Kelet és Nyugat között, de a keresztes hadak tengeri szállításában is jelentős szerepe volt. A székesegyház liturgikus tere, a hármas szentélyfej, az ikonosztászisz a bizánci és az állandósuló nyugati szertartásrend jellegzetes keveredéséről tanúskodik (a korábbi egyházi központban, Torcello-ban hasonló volt a liturgikus tér). A velencei székesegyház közvetlen építészeti előképe a konstantinápolyi Apostolok temploma és az epheszoszi Sz. János bazilika lehetett. Szicíliában az ókeresztény és a bizánci hagyományok a XI. században keveredtek a normann hódítás nyomán érkező nyugati liturgikus szokásokkal. A Monreale-i dóm (1173-1182) középkupolás kereszt-tere, a hozzá keletről kapcsolódó második kereszt-tér és a hármas szentélyfej részben a kopt, részben a közép-bizánci templomok szolea-apszis kapcsolatára emlékeztetnek. A palermoi Capella Palatina (királyi kápolna, 1132-1143) viszont az előbbiekben tárgyalt gallikán tereket idézi. Ennek speciális liturgikus térigényei lehettek, jelenlegi elemzésünkben nem jelentős. A Monreale-i dómhoz hasonló tere van Cefalú székesegyházának (1132-1148). Ez azonban egy jellegzetes átmenetet képvisel. A kiugró keresztház és a négyezeti tagokkal kapcsolódó apszisok már sokban emlékeztetnek az északi, ú.n. germán templomtípusra.

A "nagy" liturgikus áramlatok perifériáin, Közép- és Kelet-Európában az ezredforduló táján kialakult államalakulatok kereteiben a kersztény térítés volt a legfontosabb feladat. Természetes, hogy itt egységes liturgiákról nem beszélhetünk, sőt maga a térítés is Kelet és Nyugat egyik ütközőpontja volt. A szakrális építészetet bemutató összefoglaló kereteit meghaladná ennek a sokarcú folyamatnak a felvázolása. Így csupán jelezzük, hogy egy-egy területen - még sokáig - többféle liturgia párhuzamos létezésével kell számolnunk.

Prága, Sz. György templom, alaprajz.

Lengyelországi korai templomok: 1. Krakkó, Wawel, Sz. Gereon székesegyház, elvi rekonstrukció, 2. Tum, társaskáptalani templom, alaprajz.

Csehország területén a 863. évi bizánci misszió (Cyrill és Metód) hatása a liturgikus terekben nem tükröződik. Gyakoriak az ú.n. keresztelőegyházak, rotundák. Az ismert emlékanyag a nyugati, frank-germán liturgia térhódítását jelzi. A prágai Sz. György templom (X. sz. vége - 1142) altemplomos, háromapszisos megoldásával lombard és germán előképekre mutat. Bizonytalan rendeltetésű a főhajónak a mellékhajóktól leválasztott nyugati szakasza.

Lengyelországban a kereszténység felvétele 966-ban történt meg. A legkorábbi szakrális épületek itt is centrális vagy karéjos keresztelőegyházak. A karéjok a keresztelésnél a négy égtáj irányában az evangéliumi szakaszok felolvasási helyei lehettek, mint pl. Ravennában. A krakkói Wawel Sz. Gereonnak szentelt első székesegyháza a X. században épült, a germán (szász) liturgikus terekre emlékeztet. Az előbbieknél még nyilvánvalóbb a frank-germán liturgiával való szoros kapcsolat a Tum-i (Leczyca mellett) társaskáptalani templomnál. Az ágostoni regula alapján szerveződött világi papi társulás liturgiájában követte a frank bencéseknél kialakult, erősen gallikán ízű szokásokat. Erre mutat a Közép-Európában egyébként szokatlan kétszentélyes templom (XII. sz.). Az ilyen papi társulások és liturgiájuk a Sz. Chrodegang-féle, 760-ban született kanonoki regulára vezethetők vissza.

A fennmaradt csekély liturgikus forrás szerint (Pray-kódex, Hahóti-kódex, stb.) a XI. századtól Magyarországon fokozatosan a frank-germán rítus, az ú.n. rajnai miserend vált általánossá. A korai emlékanyag egy része erős gallikán-ambrozián hatásról, és legalább ilyen erős keleti hatásról tanúskodik.

Korai, máig álló magyar templomok: 1. Feldebrő (Heves megye), monostortemplom és altemplom, 2. Tarnaszentmária (Heves megye), magánegyház és altemplom, alaprajz.

Korai, romokban ismert magyar templomok: 1. Székesfehérvár, Sz. Péter prépostság (sírtemplom), 2. Székesfehérvár, Sz. Kereszt prépostság, 3. Zselicszentjakab (Kaposvár), bencés nemzetségi monostor, 4. Szekszárd,bencés apátság, alaprajzok.

A legkorábbinak feltételezett ú.n. szórványemlékeknél a köztudatban általánossá vált, hogy bennük valamilyen bizánci liturgiát végeztek. Feldebrő monostortemplománál a feltárt és helyreállított liturgikus tér eredeti formája, éppen az altemplom miatt bizonytalan ("Kelet vagy Nyugat ?"). Az mindenképpen biztos, hogy sem Feldebrő ténylegesen helyreállított, sem Tarnaszentmária magánegyházának elvben rekonstruálható liturgikus terében bizánci liturgiát nem tudtak végezni. Ez ugyanis feltételezné a hajó és az apszis-tér közötti szintbeli azonosságot: a papság valamennyi "vonulása" ugyanis a hajón keresztül, középen történik. További kimunkálást igényelve csak megjegyzendő, hogy ezekben a terekben valamilyen örmény típusú liturgia képzelhető el: pódium központi feljárat nélkül. S maguk az építészeti terek és a faragványok is Kaukázus-vidéki eredetre utalnak.

Hasonló, keleti eredetre utaló terek váltak ismertté a Székesfehérváron végzett ásatásokból. A Sz. Péter (négykaréjos) és a Sz. Kereszt (háromkaréjos) prépostsági templomok az előbbi, Heves megyei példák szinte pontos megfelelői. Mivel ezeknek csak az alapfalai ismertek, liturgikus terükre s a bennük végzett szertartásokra csak következtetni lehet. Sajnos ezekben a hajó és az apszis szint-viszonyait nem tudjuk, ezért a Feldebrő-Tarnaszentmária csoportnál tett liturgikus megállapítás itt nem igazolható - és nem is cáfolható. A korai magyar bencés építészet néhány alkotása szintén keleti elemekre utal. A XI. századból ismeretes a keleti és nyugati szerzetesek együttélése bizonyos kolostorokban (Tihany, Visegrád, Pásztó, stb.). Szekszárd és Zselicszentjakab esetében ilyenről nem tudunk, a feltárt templomtér viszont határozottan kaukázusi jellegű.

2.2.2. A "germán" templomtípusok fejlődése

Az ismertetett frank-római liturgia a germán területeken több - egymáshoz nagyon hasonló - változatban fejlődött (rajnai miserend, lotharingiai rítus, német-római mise, stb.). Eltérő térformáikban inkább az egyes területek karoling hagyománya, mint a rítus különböző-sége játszott szerepet. Közös jellemzőjük, hogy a proszkomidia (előkészület) elvesztette az önálló térigényét. A keresztházhoz csatlakozó mellékterek vagy önállósultak, mint sekrestye vagy szentségőrző kápolna, vagy mellékapszisokká, oltárhelyekké váltak.

Az ezredforduló táján Hildesheimben létrejött templomtípus (S. Michael), karoling bencés előképek alapján (pl. St. Gallen) típust teremtett. Nem csak a helyi építkezésekben valósult ez meg, de a későbbi német dómépítészetnek is példaképül szolgált.

Német kétszentélyes templomok: 1. Hildesheim, St. Gotthard, 2. Worms, dóm, 3. Mainz, dóm, alaprajz.

Háromhajós-háromkaréjos templomok: 1. Köln, "Nagy" Sz. Márton bazilika, 2. Köln, S. Maria im Kapitol, 3. Como (Lombardia), S. Fedele templom, alaprajz.

A hildesheimi St. Gotthard templom (1133 után) helyi építési hagyományként ismételte a S. Michael templom kétszentélyes, keresztházas elrendezését. A keleti apszis a zarándokfunkciónak megfelelően körüljáróval és kápolnakoszorúval gazdagodott, míg a nyugati apszis inkább a Westwerk zártságát őrizte meg (pl. Fulda). Hildesheim hagyományát a Rajna-menti császárdómok őrizték a XII-XIII. századig: Worms (XI.sz., 1181-1234) és Mainz (978-1036, 1085-1239). Ezeknél a nyugati szentélyben kezdetben - a Westwerkhez hasonlóan - halotti ill. húsvéti szertartást végeztek. Később a nyugati szentély a karoling hagyományok jelkép lett, s oltárát a második védőszent tiszteletére állították föl (pl. Worms, Sz. András kórus, 1234.). Építésekor már biztosan nem végeztek karoling-kori nagyheti szertartást ezekben a nyugati szentélyekben. Mainz keleti, karéjos szentélye a germán terület egy másik hagyományőrző típusára mutat.

Az ókeresztény hagyományok továbbélése (kontinuitás) egyes területeken kifejezetten segítette a "német-római" miserend általánossá válását. Kölnben a Sz. Márton bazilikának ókeresztény előzményei voltak (690-ben épült, átépítették 965-ben és 1150-ben). Hasonlóan cella trichora elrendezésű Köln másik ókeresztény eredetű temploma, a S. Maria im Kapitol (689-ben alapították, 1049-ben és 1065-ben átépítették). A szentély körüljárója itt nem zarándok-funkcióval függ össze, hanem a templom apácatemplom-jellegével magyarázható: a nők az oltár közvetlen környezetét nem közelíthették meg. Ezért az oltár körüli közlekedővel biztosították az apácák mozgását. Hasonló tér Lombardiából is ismert, Como S. Fedele XII. századi temploma. Itt az ambrozián hagyományokat jelzi az apszis melletti két kis melléktér.

A "germán típusú" liturgia legjellemzőbb térformája az ú.n. szász szentély. Ennek megoldása az előbbiektől függetlenül alakult, elsősorban a különböző bencés reformok és kongregációk hatására. Mindenhol dominál az erős keresztház, és a hozzá - a mellékhajóktól függetlenül - kapcsolódó két mellékapszis.

Példák a "szász szentély" kialakítására: 1. Gernrode, S. Cyriacus kolostortemplom, 2. Köln, S. Pantaleon kolostortemplom, 3. Hersfeld, kolostor-templom, 4. Strassburg, dóm, első periódus, 5. Speyer, dóm, alaprajz.

A Gernrode-i S. Cyriacus kolostortemplom (961-975, 1150.k.) egész elrendezésében a karoling szerzetesi hagyományokat őrzi. A négyezeti taggal bővített fő- és a keresztházhoz kapcsolódó két mellékapszis az említett "szász szentélyfej" korai példája. Más esetben, pl. Köln, S. Pantaleon bencés kolostortemplomon (957-1002) nyugati oldalon, a Westwerk-szerű kereszttérben is megjelenik. A mellékapszisok egyre kisebbek, jelentőségük az egész templomtér szempontjából lényegtelen, pl. Hersfeld, kolostortemplom (1037) vagy Speyer, dóm (XI-XII.sz.). Nem szerzetesi templomon az is előfordul, hogy a mellékapszisok helyén csak zárt pasztofórium-terek vannak, pl. Strassburg, a dóm első periódusa (1015-1028). A bemutatott példák azt látszanak bizonyítani, hogy a "szász szentély" inkább építészeti formaelem, mint a liturgiavégzésből következő szükséges térigény. A karoling vagy a gallikán előzményekben még szükségesek voltak, mint készületi terek, a frank-római ill. a germán miserendben azonban a proszkomidiának már nem volt konkrét helyigénye. Szerzetesi templomoknál inkább a keresztházból nyíló szerzetesi kápolnáknak tekinthetők a mellékapszisok.

2.3. A bencés reformok liturgiája és építészete

A hittérítési feladatok megszűnésével a bencés rend jellege és szervezete némiképpen megváltozott. A kiterjedt birtokkal rendelkező apátságokban egyre több lett a felszentelt pap, folytatódott a klerikalizálódás. Aniane-i Sz. Benedek (750-821) reformja nyomán a 817-es aacheni bencés zsinat szigorította az egyes kolostorok életrendjét, másrészt a klerikusok részére megszüntette a földeken végzett fizikai munkát. Ennek megfelelően viszont a templomi szertartások (mise és zsolozsma, az Opus Dei) hosszabbakká, bonyolultabbakká váltak. Az így egyre arisztokratikusabbá váló, majd idővel kongregációkba tömörülő bencés monostorok liturgiáit a főkolostorok "szokásai" határozták meg. Ezek közül az egyetemes liturgia (és építészet) fejlődésére legnagyobb hatást a Cluny-i kongregáció gyakorolta.

Cluny monostorát 910-ben alapította Jámbor Lajos aquitániai herceg. Sz. Hugo (1049-1109) apátsága idején a Cluny monostorához kapcsolódó kongregációt II. Orbán pápa is elismerte, a csatlakozott apátságok száma a XII. század elején már elérte az 1500-at. Még ennél is több helyen vették át Cluny liturgikus szokásait. Ezekben a kolostorokban véglegesedett a templom és szállásház épületegyüttese, jellegzetes templomtípust alakítottak ki, s az itt végzett liturgiát széles körben terjesztették. Ez képezte az alapját a szintén a bencés kolostorokban kialakult ú.n. zarándok-liturgiának is (folyamatos zsolozsma, látványos misék és körmenetek). A monostoregyüttes építészeti kialakítása, telepítési rendje típussá vált.

Cluny, a X. század végi átépítés nyomán létrejött együttes (Cluny II.) helyszínrajza: 1. első templom (915-927), majd sekrestye, 2. II. templom (955-981), 3. galilea, 4. átrium, 5. kerengő és kútház, 6. káptalanterem, 7. Sz. Mária kápolna, 8. dormitorium (hálóterem), 9. calefactorium (melegedő), 10. refectorium (étkező), 11. novicius-ház, 12. pince, 13. konyhák, 14. betegek háza, 15. szerzetesek temetője, 16. vendégház, 17. nyugati (gazdasági) udvar, 18. főkapu, 19. vendégház, 20. istállók.

A Cluny-i templomtípusban egyértelművé vált a klerikusok és a laikusok elválasztása a templomon belül. Így megnövekedett a keresztháztól keletre lévő szerzetesi kórus szerepe. Itt végezték - sokszor egész napon át - az énekelt zsolozsmát. A főoltárt - Róma és a pápaság iránti hűség jeleként - gyakran Sz. Péter és Pál tiszteletére szentelték, itt végezték az egész közösség káptalani miséjét, ünnepélyes keretek között. A kórus melletti két oltár titulusa rendszerint Sz. Mária és Sz. János evangélista volt (ők álltak a Golgotán a kereszt mellett). Ezeknek a kápolnáknak az előkészületi szerepe (proszkomidia) megszűnt, viszont a misén kívüli egyre gyakoribb szertartásoknál volt szerepük, sokszor jelképesen a "filia-templom"-ot helyettesítette (ld. stációs liturgia, az I. részben). Az északi oldalon nyíló kápolna önálló funkciót kapott: a szentségőrzés helye lett, míg a déli oldalon a sekrestye és a raktár alakult ki. A káptalani miséktől függetlenül végzett (magán és fogadalmi) misék részére további mellék-oltárok kapcsolódtak a keresztházhoz ("szász szentély"), s az egész közösség, a hívek részére végzett nyilvános misék helye a kórus előtti népoltár volt.

A Cluny-i liturgia építészeti tere: 1. főapszis, káptalani főoltár, 2. Sz. Mária oltár, 3. Ev. Sz. János oltár, 4. papi kórus, 5. pasztofórium (Corpus Christi kápolna), 6. sekrestye, 7. népoltár, 8. mellékoltár, 9. keresztház, 10. hosszház.

Az Opus Dei, a szerzetesi zsolozsma önmagában nem látványos istentisztelet: a klerikusok a kórusban ülve, esetenként felállva zsoltárokat énekelnek, majd a lektorok a kórus közepén lévő állványnál olvasmányokat olvasnak föl. A Cluny-i szokások ezt külsőségeiben is látványossá tették, tömjénezésekkel, voulásokkal, váltakozó színhelyekkel. A keleti szerzetesi liturgiák "lité" ill. "gavit" tereinek megfelelően itt is kialakult a nyugati előcsarnok (galilea). A korábbi, gallikán liturgiák hagyományaként (Westwerk) itt is halotti zsolozsmát és szertartást végeztek.

A Cluny II-ben kialakult szentélymegoldás elterjedt nem csak a kongregáció kolostorai- ban, de típusalkotóvá vált egész Európában (ld. a bemutatott francia, svájci és német példák). Ezt a megoldást más szerzetesrendek (pl. premontreiek) is átvették, de hatott a ciszterciekre is (ld. alább).

Cluny II. típusú apszismegoldások Európában: 1. Bernay (Burgundia), bencés apátság (1025-1076), 2. Caen (Normandia) S. Trinité kolostortemplom (1059-1085), 3. Romainmotier (Svájc), bencés priorátus (1000.k.), 4. Herrenbreitungen (an der Werra), bencés templom (1112), 5. Erfurt, Peterskirche (I.: 1112.k., II.: 1142.k.).

Cluny II. hatását mutató templomok: 1. Paulinzella, bencés apátság (1082-1091), 2. Jerichow, premontrei préspostság (1150-1230), alaprajz.

Német területen a Cluny-i reform szellemében, de attól függetlenül alakult ki a hirsaui bencés kongregáció (1080 körül). Az Opus Dei, a zsolozsma végzésében a szokásai Cluny apátságához rokon módon alakultak. Téralakításában a fokozott egyszerűség érvényesült: ebben francia társainál jobban közelített rómavárosi liturgikus épületekhez. Esetenként a már megépült (bencés) templom szentélyét átalakították a "hirsaui szokásoknak" megfelelően (pl. Erfurt, Peterskirche). Hirsau reformja rokon a ciszterciek elképzelésével, annak közeli előképe.

Hirsau, S. Peter-Paul apátság (1082-1091), alaprajz.

Cluny (és a többi bencés kongregáció) ebben a periódusban egy befelé forduló, az Opus Dei köré csoportosuló zárt papi közösség volt. Változást hozott a bencések "szokásaiban" és liturgiájában a zarándokhelyekkel való aktív kapcsolat, az Opus Dei és a zarándoklat tudatos különválasztása a templom terén belül.

2.4. A liturgia és a liturgikus tér változása a zarándoklatok hatására

Az ezredforduló elmúltával a világvége-várás hangulatát egy nagyobb fellendülés, s az akkor tett fogadalmak "beváltásának" az időszaka következett: számos világi birtok és érték ennek jegyében került az egyház, esetenként egyes szerzetesházak birtokába. A vallásos élet fellendülésének másik igényeként egyre többen vállaltak engesztelésül, a bűnbocsánat elnyeré-séért zarándoklatot. A keresztény ókor szentföldi nagy zarándokhelyeit a VII. századtól egyre kevésbél lehetett biztonságosan látogatni, elsősorban az arab hódítás és fennhatóság miatt. Reális igény lett, hogy a szentföldi kegyhelyek "pótlására" Európa különböző területein is hozzanak létre hasonló zarándoklati lehetőségeket. Egyes városokban (pl. Bologna, Pisa, Cambridge, London, stb.) a jeruzsálemi Anasztaszisz mintájára Szentsír-kápolnákat építettek. Más helyeken a Szentírásban szereplő személyek sírját (pl. Sz. Jakab apostol, Mária Magdolna, stb.) vélték legendásan föltalálni saját területükön. Ezek a mozzanatok segítették elő, hogy az ezredforduló körül már számos, a szentföldiekkel "egyenértékű" zarándokhely szerveződött Európaszerte. Ahol ilyen "szentföldi kontinuitást" nem sikerült biztosítani, ott egy-egy jelentős és népszerű helyi szent sírja vált a kultusz tárgyává. Mindezek mellett a szentekhez kötődő tárgyi emlékek (csontdarab, ruhadarab, használati tárgy), az ereklyék fokozott tiszteletben részesültek, ezért birtoklásuk egy-egy templom, kolostor jelentőségét is meghatározta.

Ebből következően soha nem látott méreteket öltött az ereklye-hamisítás és az ereklyékkel való visszaélés: a Szentföldről származó bibliai említésű tárgyakból (pl. a kánai mennyegő kőkorsói) a leírásban szereplő mennyiség többszöröse került kultusztárgyként forgalomba. Krisztus szenvedésének eszközei, tárgyai szintén keresett ereklyék voltak, számuk ugrásszerűen megnőtt (töviskoszorú, szögek, lándzsa, "Veronika kendője", stb.). A kegyes ereklyekeresés megtalálni vélte a betlehemi jászolt épp úgy, mint Sz. Mária ruhájának övét vagy Sz. József asztalos-szerszámait. Élelmesebb ereklyekufárok még az Egyiptomba menekülő Szentcsalád szamarának a patáját is értékesítették.

A középkor leghíresebb, és legnagyobb forgalmat bonyolító zarándokközpontja a hispániai Sant'Jago da Compostela volt. Sz. Jakab (Jézus rokona ill. Jeruzsálem első püspöke - a két Sz. Jakab személye esetenként keveredik) sírja egyrészt biztosította a "szentföldi jogfoly-tonosságot", másrészt a Jeruzsálemet is megszállva tartó arabok (mórok) elleni kűzdelem fő patrónusává is vált a "Mórölő Sz. Jakab". A compostelai zarándokközponthoz vezető utak mentén sorra épültek más zarándoktemplomok is, bennük szintén jelentős ereklyékkel. Idővel (1139-1173 között) kifejezett útikönyvet (Itinerarium, Sz. Jakab apostol IV. könyve) készitet-tek a zarándokok részére. Az útvonalak mentén lévő zarándoktemplomokat elsősorban a bencések működtették, de esetenként más szerzetesrend is csatlakozott a tevékenységhez (pl. az ágostonrendiek Toulouse-i kolostora).

A Sant'Jago da Compostela felé vezető zarándokutak, és a közelükben található jelentősebb zarándoktemplomok.

Az így keletkezett zarándoktemplomok nagyjából azonos típusúak: három- vagy öthajós hosszházukhoz nagyméretű, háromhajós keresztház csatlakozik, majd keleten a körül-járós, kápolnakoszorús szentélyfej (ú.n. francia-szentély) következik.

Zarándoktemplomok a compostelai útvonalak mentén: 1. Sant'Jago da Compostela székesegyház (1078.k.-1128.k.), 2. Tours, S. Martin templom (újjáépítés 1050.k., módosítás 1123-ban), 3. Toulouse, S. Sernin ágostonrendi prépostság (1060.k.-1119), 4. Conques, Sainte-Foy kolostortemplom (1100.k.-1130.k.), 5. Limoges, S. Martial apátsági templom (1063.u.-1095), alaprajz.

Jeruzsálem, Sz. Sír templom, Anasztaszisz (az 1149-es átépítés alaprajza).

A szakmai köztudatban magától értetődőnek tekintik ezeket a körüljárós tereket: egyértelműen a főoltáron lévő ereklyével hozzák kapcsolatba, s előképként a jeruzsálemi Szent Sír templom Anasztaszisz terét jelölik meg. Ehhez adalékként kínálkozik, hogy a IV. századi római mártír-bazilikáknak is volt körüljárója (ld. I. rész, 2.4.3. fejezet), s ezek egy részét a középkornak ebben a szakaszában még ismerhették. Ellentétben Jeruzsálemmel, ami az arab fennhatóság miatt kevésbé volt látogatható, s az Anasztaszisz eredeti térszervezete egyébként is elpusztult, s csak 1149-ben építették újjá. Ekkor viszot már az erópai körüljárós zarándokszentélyek építészeti hatása érezhető rajta.

Szerzetesi zarándoktemplom liturgikus terének kétféle elrendezési vázlata: A.: főoltár előtti szerzetesi kórussal, B.: hátsó szerzetesi kórus. 1. főhajó, 2. mellékhajók, 3. keresztház, 4. déli zarándokkapu, 5. északi zarándokkapu, 6. mellékoltárok, 7. szentélykörüljáró, 8. ereklye- (zarándok-) oltárok, 9. főoltár, 10. lettner vagy korlát, 11. papi kórus, 12. stallumok, 13. káptalani oltár, 14. főpapi trón.

A zarándok-liturgia és zarándok-templomtípus megértéséhez érdemes megfigyelni ezeknek a körüljárós tereknek a berendezését, s ennek függvényében azt, hogy valójában milyen liturgia végezhető bennük. Az ábrán feltüntetett mindkét megoldásnál a főhajó keleti végét a papi kórus foglalja el, s az körben a stallumokkal vagy lettnerrel el van választva a körüljárótól. Itt tehát a zarándokok a főoltáron lévő ereklyével nem kerülhettek kapcsolatba. Ennek a megoldásnak éppen az volt a lényege, hogy a zarándokok és a folyamatosan végzett Opus Dei ne zavarják egymást. A körüljáróból nyíló, szintén ereklyéket tartalmazó oltárok viszont lehetőséget teremtettek arra, hogy egy-egy - saját papjával érkező - zarándokcsoport a kegyhely közelében misét végezhessen (saját papjával, esetleg saját rítus-szokásai szerint). A fő-ereklyét befoglaló főoltáron csak a káptalani misét mondták, vagy kiváltságos zarándoklatok alkalmával végeztek ott szertartást. Az egyik keresztház zarándokkapuján be-, majd a másik keresztházi kapun kivezetett zarándokforgalom (a szentély körüljáróban haladva) így sem a káptalani szentély szertartását, sem a hajóban nyilvános istentiszteleten résztvevő híveket nem zavarta. Néhány esetben (pl. Toulouse, S. Sernin, S. Benoit-sur-Loire, stb.) a zarándokoknak az ereklyével való kapcsolatba kerülését úgy oldották meg, hogy a szentély-körüljárós megoldást a főapszis alatti, fél szinttel lesüllyesztett altemplommal kombinálták. Ilyenkor a körüljáróból letekintő nyílások (oculus-ok) nyílnak a kriptába.

Tournus, Saint-Philibert templom, alaprajz.

A Cluny II.-ben kialakult alaprajzi elrendezés tovább élt a zarándoktemplomoknál, de körüljáróval kiegészítve. A Tournus-i Saint-Philibert zarándokhely ókeresztény eredetű, 950 körül kezdték újjá-építeni, az altemplom 979-ben készült el. A Cluny-i típushoz itt még szervetlenül csatlakozik keletről a körüljáró és a kápolnasor. A zarándok-liturgia és -építészet a kongregáció központjára sem volt hatástalan. A korábban elsősorban "befelé" forduló, az Opus Dei végzésére koncentráló monostor a megváltozott igényeknek megfelelően épült át 1088-1130 között (Cluny III. templom és monostor). Maga a templom is alkalmazkodott az ekkor már kialakult zarándok-templomtípushoz. A kongregáció, éppen a körébe tartozó nagyszámú zarándokhely jövedelmei révén politikai hatalommá is vált: Cluny főapátja korának egyik legbefolyásosabb főura volt. A hatalmi pozició jelképeként is felfogható, hogy az átépítés után Cluny III. Európa legnagyobb méretű temploma lett.

Cluny, a XII. században átépített III. templom és kolostor: 1. harmadik templom, 2. galilea, 3. apáti kápolna, 4. a II. templom szentélye, 5. kerengő, 6. a II. templom átriuma, 7. káptalanterem, 8. fogadószoba (parlatorium), 9. hálóterem (dormitorium), 10. étkező (refectorium), 11. Sz. Mária kápolna, 12. betegház, 13. régi betegház, 14. temető, 15. temetőkápolna, 16. noviciusok kerengője, 17. pincék, 18. konyhák, 19. istállók, 20. vendégház.

Bár építészeti emlékeivel zömmel a gótikához kötődik, már itt meg kell említeni az angol egyházszervezet és liturgia alakulását. Az angolszász terület misszionálását, az ismeretlen eredetű keleti szórvány-térítések után Nagy Sz. Gergely pápa kezdeményezte 597-ben. A bencés térítők monasztikus szervezete olyan erősnek bizonyult, hogy az angol egyház később is megőrizte ezt a szerzetesi jelleget: az egyházmegyék nem püspökségek, hanem apátságok köré szerveződtek. Ennek megfelelően a liturgia fő alakítója is a bencés szerzetesség lett. A helyi gallikán (ír-kelta) hagyományok fokozatosan feloldódtak a római rítust képviselő bencé-seknél. Így a fejlődésnek ebben a szakaszában az angol liturgikus terek nem különböztek a kontinens bencés tértípusaitól. Ezen a normann hódítás (1087) sem változtatott, legföljebb újabb bencés "impulzusokat" közvetített.

Norwich, székesegyház, alaprajz.

Lewes, bencés perjelség, alaprajz.

Az 1096-ban épített Norwich-i székesegyház jelzi a normann-bencés hatás (Jumiéges) érvényesülését a Brit szigeteken. Bár itt nem alakult ki a kontinensen lévőhöz hasonló összefüggő zarándokhálózat, az épülettípus - éppen a Cluny-i kongregáció révén - átkerült a brit bencés építészetbe is. Az 1077-ben alapított Lewes-i bencés perjelség rövidesen Cluny fennhatósága alá került, s az ásatások tanúsága szerint átvette Cluny alaprajzi rendszerét és monostor-elrendezését. Hasonló formát követett Canterbury Christ-Church székesegyház-apátsága, bár ennek a Cluny-i kongregációhoz semmi köze nem volt.

2.5. Ciszterci reform, ciszterci építészet

A XI-XII. századra az európai bencés közösségek korábbi célkitűzése, a hittérítés már idejétmúlttá vált: a kontinensen befejeződött a népvándorlás népeinek krisztianizálása. A monostorok élete nyugodtabbá vált, az "Ora et labora" elv szellemében a szerzetesek a falakon belül és az időközben szépen gyarapodó földbirtokokon dolgoztak. Aniane-i Sz. Benedek 817-es reformja nyomán a papok részére megszűnt a földeken végzett fizikai munka kötelezettsége. Ezzel egyidőben fölerősödött a rend klerikalizálódása, a kolostorokban egyre több lett a felszentelt pap. A magánmisék rendszere lehetővé tette az adományozók saját szándéka szerinti mise-felajánlásokat (mise-stipendium), ami a kolostorokat újabb bevételekhez juttatta. A zarándokhelyek kezelése, a zarándokok ellátása pedig az időközben kongregációkba szerveződött bencéseknek mind gazdasági, mind politikai téren soha nem látott befolyást biztosított. A kolostorok egy része kifejezetten ellenezte ezt az elvilágiasodást, ezért különféle reformokat kezdeményeztek. A X-XIV. század során számos olyan kezdeményezés történt, mely a kolostorok és a kolostori élet reformját a bencés rend keretein belül képzelte el.

A kamalduli (bencés) remeterendet Sz. Romuald (952-1027) alapította a Ravennához közeli Camaldoli-ban 1012-ben. Gualberti Sz. János 1036-ban hozta létre a bencésekhez tartozó Vallumbrosa remeterendet. A karthauzi rend is bencés reform révén jött létre, Sz. Brúnó (1030-1101) alapította 1090 körül. Célja a felfokozott aszkézis volt (pl. némaság, elfalaztatás, stb.). A Monte Vergine bencés kongregációt Vercelli Sz. Vilmos (1085-1142) alapította 1124-ben. Coelestin Sz. Péter (1210-1296) létesítette a bencés celesztinus rendet 1235-ben, de azt csak 1275-ben hagyták jóvá. A szilvesztrinus rend 1247-ben keletkezett , alapítója Sz. Szilveszter (1177-1267). Az olivetiánus (Monte Oliveti) bencés reform-rendet Tolomei Bernát (1272-1348) alapította 1313-ban.

A Sz. Benedek-féle Regula szellemében fogant reform-törekvések sorában a legnagyobb hatása a ciszterci rend létrejöttének volt. Sz. Róbert Molésme-i apát (+1111) társaival 1098-ban kivonult Cistercium (Citeaux) erdőségébe azzal a céllal, hogy közössége a bencés regulát eredeti tisztaságában állítsa vissza. A kezdeményezésnek új lendületetet adott Clairvaux-i Sz. Bernát (1090-1153) burgundiai nemes és 30 társának csatlakozása 1112-ben. Róbert apát utóda, az angol származású Harding Sz. István (+1134) a Regulához kiegészítő szabályként csatolta a Carta Caritatis-t, s ezt a szabályzatot hagyta jóvá 1119-ben II. Callixtus pápa. A rövidesen megsokasodó és virágzó ciszterci monostorokban az Opus Dei mellett újra fontos szerephez jutott a fizikai munka, mely a monostorok önellátását is biztosította. Mind az életformát, mind az ezt kiszolgáló épületegyüttest a szigorú célszerűség jellemezte, amint ezt az alábbi elvi elrendezési vázlat is mutatja.

Ciszterci monostoregyüttes és részei (elvi elrendezési vázlat): l. előcsarnok, 2. hosszház, laikusok temploma, 3. hosszház, papi kórus, 4. keresztház, 5. fő-és mellékapszisok, 6. keresztház északi kapuja (halottak kapuja), 7. temető, 8. lépcső a keresztházból, feljárat a dormitoriumba, 9. sekrestye, 10. armarium, könyvtárhelyiség vagy könyvespolc, 11. keresztfolyosó, 12. keresztfolyosó északi szárnya, olvasófolyosó, 13. kútház, 14. monostorudvar, 15. templombejárat a papok részére, 16. képtalanterem, 17. auditorium, fogadószoba, beszélő, 18. átjáró folyosó az ispotályhoz, 19. kórházépület, betegek terme, 20. kórházépület, kápolna, 21. papok munkaterme,22. calefactorium, melegedő, 23. refectorium, papok étkezője, 24. szószék a refectoriumban, 25. konyha, 26. raktár, 27. laikusok refectoriuma, 28. laikus folyosó, 29. laikusok munkaterme, 30. kapusszoba, 31. monostor bejárat, 32. templombejárat a laikusok részére, 33. dormitorium, hálóterem a keleti szárny emeletén, 34. latrina.

A cisztercieknél a templomtérnek legtöbbször nincs külső, "civil" forgalma. A lakott helytől távol települt monostorok pasztorációs munkát nem végeztek. Igy az egész templomtér a bent élő szerzetesek igényeit szolgálta. Véglegesedett viszont a szerzetességen belül a klerikusok (felszentelt papok) és a laikusok (conversus-ok) merev különválása. Előbbiek elsősorban az Opus Dei-t, utóbbiak többnyire a monostort kiszolgáló és fenntartó fizikai munkát végezték. Új elem, hogy a papi kórus a templomon belül elvált az oltár és a apszisok terétől és a keresztháztól: a hosszház keleti felében alakították ki. Ezt a hosszház nyugati felében megismételték, itt volt a laikusok kórusa, a kolostor felől külön bejárattal. Az említett önfenntartó fizikai munkára tekintettel a cisztercieknél a liturgia némiképpen leegyszerűsödött. Mind az ünnepi konventmise, mind a magánmisék az adott oltárnál folytak, jelentősebb külsőség (pl. vonulások) nem tartozott hozzájuk. A zsolozsma is egyszerűbb volt a Cluny-i bencés szokásnál, viszont szigorúbban kötődött a napszakokhoz és a közösségi eseményekhez. Erre mutat, hogy az emeleti hálóterem (dormitorium) lépcsője a templom keresztházából nyílik. Az esti imák (Vesperae, Completorium) után a szerzetesek innen egyenesen a hálóhelyre vonultak. Ugyanígy az ébredés utáni első útjuk ("kényszerpályán") is a templomba vezetett, ahol a hajnai imaórákat (Matutinum, Laudes) elvégezve indultak a további napi feladatok elvégzésére. Hasonló kötöttségek voltak a gyűlésterem (káptalanterem) használatakor is. Ez félig-meddig liturgikus tér volt, bizonyos szertartásokat itt végeztek. A padokkal körbevett terem közepén felolvasóállvány volt, keleti felén az apáti trónus helyezkedett el. De kötött volt az étkező (refectorium) szertartásrendje is. Itt a néma csendben végzett étkezés alatt az ügyeletes szerzetes a szószékről szentírási szakaszokat olvasott föl: ezért van olvasópult vagy szószék a refectorium déli oldalán. A kolostorudvar ill. a kerengőfolyosó részben belső szertartások (körmenetek) színhelye volt, részben kialakult a szerzetesek perambulando (körüljárva) végzett egyéni elmélkedése.

A rendi liturgikus építészet kötöttségeinek megfogalmazásában és kidolgozásában nagy szerepe volt Clairvaux-i Sz. Bernátnak. A rend első építkezéseire ez a szigorú puritánság, uniformizmus a jellemző (szentbernáti építészet).

Sz. Bernát Sz. Thierry Vilmos apáthoz írt Apologiá-jában élesen bírálta a meggazdagodott bencés kolostorok fényűző építkezéseit: "Nem említem a templomok mértéktelen magasságát, szertelen szélességét, fölösleges hosszúságát, költséges csiszolásait, különleges festményeit, melyek, miközben az imádkozók tekintetét magukra kényszerítik, gátolják is áhitatukat...Az egyház falai ragyognak, és szegényei szűkölködnek. Köveit arannyal borítja és fiait mezítelenül hagyja. A szűkölködők költségén szolgálják ki a gazdagok szemeit." Ez a szemlélet cseng vissza a citeaux-i generális káptalan 1134-ben megfogalmazott intézkedéseiben: "Városokban, várakban, falvakban nem építhetők a mi rendházaink, hanem csak az emberekkel való érintkezéstől elzárt helyeken...Megtiltjuk, hogy szobrok vagy festmények legyenek a templomainkban vagy a monostor bármely épületében...Az üvegablakok fehérek legyenek, keresztek és festmények nélkül..."

Sz. Bernát elvei alapján a ciszterci építészet korai szakaszában tilos volt tornyot építeni, legföljebb a szentély fölött lehetett kis huszártorony, előírták az egyenes szentélyzáródást, a figurális díszítések tilalmát, az épületrészek (pl. ablakok) szimbólikus kialakítását, stb. A rend első monostorai, az ú.n. atyaapátságok (Citeaux, Clairvaux, La Ferté, Pontigny, Morimond) és a korai burgundiai alapítások követték ezeket a szabályokat.

Ciszterci atyaapátságok templomai: 1. Citeaux (1125-1150), 2. Clairvaux (1135-1150), 3. Pontigny (1140-1170), alaprajz, a későbbi átépítések jelölésével.

A bemutatott atyaapátságok első periódusa maradéktalanul megfelelt a szentbernáti elveknek. Rövidesen azonban (1180-1210 között) apszisukat részben az akkor még virágzó zarándoképítészet, részben a városi katedrálisok hatására átépítették. Megjegyzendő azonban, hogy tényleges zarándoklat ezekben a monostorokban soha nem volt. A rendi szabályzat pl. kifejezetten tiltotta a rend tagjainak szentté avatását és külön tiszteletét.

Kötött rendszerű ciszterci monostorok: 1. Fontenay (Burgundia, 1139-1147). 2. Wachork (Lengyelország, 1179-1250), alaprajz.

Helyi hagyományokhoz alkalmazkodó ciszterci monostortemplomok: 1. Le Thoronet (Provence, 1160-1175), 2. Flaran (Auvergne, 1151-1180), alaprajz.

A "szentbernáti" kötött liturgikus térforma legépebben megmaradt burgundiai példája a Fontenay-i apátság. A monostorok nagyobb része sokáig követte ezt az elrendezést. Térben is időben távoli példa a lengyelországi Wachork monostora, mely töretlenül folytatja ezt a térkoncepciót. Ebben nagy szerepe volt a filiációnak, mely az egymást alapító monostorok jogi, és sokszor építőműhelyi függőségét is jelentette. De fontos volta négyévenként tartott generális káptalan is, ahol minden monostornak képviseltetnie kellett magát. Eltérő építészeti hagyományokkal rendelkező területeken (pl. Provence, Auvergne) nem verhettek gyökeret ezek a kötöttségek. Itt a helyi hagyományok erősebben érvényesültek (félkörös apszis és kápolnák - ókeresztény hagyományok), mint ezt a bemutatott példák is igazolják (Le Toronet, Flaran, Senanque, stb.).

Hardenhausen (Németország), ciszterci monostortemplom szentélye, alaprajz.

Hispániai ciszterci monostortemplomok: 1. Armentera (1162), 2. Junquera (1170), 3. S. Salvatore de Carracedo (1203), alaprajz.

A helyi és az interregionális hatások Európa más területein is hatással voltak a ciszterci építészetre. Az atyaapátságok bemutatott átépítései jelzik, hogy még a rend szülőföldjén, Burgundiában is idővel a bencés (zarándok) építészet befolyásolta a rend építkezéseit. A Cluny-i reform (Cluny II.) tértípusa a germán területen került be a ciszterci építészetbe. Hardenhausen monostortemplomán (1140) a már megismert Cluny II. típusú szentélyfej cseng vissza.

A gallikán hagyományok továbbélésére jó példa volt a hispániai Compostela-i egyházmegye néhány bencés alapítású monostora (S. Clodio, Santillana, Tahull, Sotos Albos, stb.), melyeket idővel a ciszterciek vettek át. Valószínűleg ennek hatására az említett területen az eleve ciszterci alapítású monostorok is tovább őrizték ezt a "mozarab" tértípust (Armentera, Junquera, Carracedo, XII. sz.).

A ciszterciek díszítőművészete szorosan kötődött a liturgiához. A legtöbb monostorban működött könyvmásoló műhely, melyekben a tudományos és történeti művek mellett nagy számban másoltak szertartáskönyveket is. A másolások során a másolt könyvekben fellelhetők olyan rubrika-betoldások, melyek a liturgiák keveredésére ill. a ciszterci liturgia leegyszerűsítő törekvésére utalnak. Saját szerkönyveik másolása és terjesztése révén pedig maga a ciszterci monostori liturgikus rend került át (a könyvekkel együtt) más templomokba.

A monostoralapítások filiációs sora következtében a ciszterciek terjedése gyors és látványos volt: a XII. század végére, száz évvel az alapítás után már 530 rendházuk volt, a következő évszázadban ez a szám 742-re nőtt. A ciszterciekhez kötődő, de a szervezethez lazábban kapcsolódó zárdákkal együtt ez a szám a középkorban 900 körül volt. A földrajzilag távolabbi kolostorok képviselői nem vettek részt a generális káptalan ülésein, s ellenőrzésük is egyre nehezebbé vált. Ugyanakkor valamennyi kolostorra jellemző lett a kezdeti szegénység feladása: a laikusok olcsó fizikai munkája és a rend birtokain alkalmazott fejlettebb munkamódszerek alkalmazása révén a kolostorok negyrésze tetemes vagyonra tett szert, mely szintén a fegyelem lazulásához vezetett. A ciszterci szerzetesből lett XII. Benedek pápa (1334-1342) 1335-ben kísérletet tett a rend megreformálására, csekély eredménnyel. A rend szülő-helyén két reform-kezdeményezés is volt, a feuillant-ok és a trappista rend. Utóbbit Armand de Rancé (+1700), a normandiai La Trappa apátja alapította 1664-ben az eredeti regula vissza-állításának a szellemében. Szigorú életrendjükben az állandó hústilalom és a némaság aszketikus elemként szerepel, mindennapjaik a fizikai munka és a zsolozsmavégzés köré csoportosulnak. Liturgiájukban az alapítás-kori ciszterci liturgia elemeit konzerválták. Mai központjuk a Róma melletti Tre Fontane, középkori eredetű monostor.

2.6. Egyéb szerzetesrendek a XI-XII. században

Az említett bencés reform-rendeken kívül, de a ciszterci reformtól is részben függetlenül a XI-XII. században több szerzetesrend is alakult. Ebben nagyobb családot alkotnak az ú.n. ágostoni rendek (canonici regulares): 1059-től a Sz. Ágoston által szerkesztett kánon részben a világi papi testületek (káptalanok), részben szerzetesi kongregá-ciók életformájának alapja lett (kanonok-rendek).

A Kánon alapján álló első Nyugat-európai papi közösséget Sz. Chrodegang (+766) metzi püspök alapította, még világi papok részére. Ezt követte a XI. századtól az ú.n. karinges kanonokok (szabályozott kanonokok) több csoportja - immár szerzetesi keretek között. Még a század folyamán kongregációkba tömörültek. Ilyen volt a lateráni kanonokok rendje, a Szent Sír kanonokrend, a viktorinus rend (Champeaux-i Vilmos, +1121 alapította a párizsi Sz. Viktor kolostorban), vagy a bernáthegyi kanonokok kongregációja (Menthoni Sz. Bernát, +1084 alapította az Alpokban). Néhány ágostonos közösség nem csatlakozott a kongregációkhoz, önálló rendként élnek tovább: Szent Kereszt rendje (1211) vagy a Vörös csillagos Keresztesek rendje (1237).

Az ágostoni szabályok szerint szerveződött kanonokrendek közül a legelterjedtebb és a legnépszerűbb a premontrei rend volt. Sz. Norbert, későbbi magdeburgi érsek (+1134) 1120-ban alapította a Laon melletti Prémontré-ban. Szerzetesi életükben jelentős változás, hogy pasztorációs munkát is végeztek, tehát kolostortemplomaik egyben plébániák is voltak. Ezért a templomtérben határozottan el kellett választani a hívek és a nyilvános istentiszteletek helyét a szerzetesi kórustól, a káptalani szentélytől. Ezt legtöbbször lettnerrel, megemelt altemplomi homlokfallal és népoltárral valósították meg (pl. Jerichow - ld előbb).

Az "ágostonrend" néven egy másik szerzetesi csoport is szerepel a szakirodalomban, s összekeverésük időnként zavart okoz. A XI. századtól folyamatosan jöttek létre különböző remete-közösségek, melyek szintén az ágostoni kánont vették szabályzatuk alapjául. Közismertebbek a hieronimiták és a vilhelmiták voltak. Utóbbiak kezdetben Sz. Benedek szabályait követték. Az elszaporodott, és megfelelő egyházi ellenőrzés nélküli közösségeket IV. Sándor pápa 1256-ban vonta össze egységes igazgatás és szabályzat szerint ágostonrend néven. Ettől függetlenül a XIII. század folyamán más szerzetesrendek is alakultak az ágostoni szabályok szerint (pl. szerviták 1233-tól vagy a pálosok 1245-től - utóbbi magyar alapítás).

A kettős kolostorok intézménye helyenként tovább élt. Itt rendszerint a férfiszerzetesek az ágostoni, a női szerzetesek a benedeki, míg a laikusok a ciszterci szabályok szerint éltek. A kettős kolostorok hagyománya még a preromanika korára, a korai bencés szerzetesség idejére nyúlik vissza (Sz. Willibald heidenheimi kolostora, 751).

A kettős rendek közül közismertebbek a Gilbertinus rend (Sz. Gilbert alapította 1131-ben), a Fontevrault-i rend (Robert Arbrissel alapította 1106-ban), vagy késői utóhatásként a Brigitta rend (Sz. Brigitta alapította 1346-ban). A kolostorrészek elválasztásával együtt liturgikus igény volt a templomon belül is a férfi és a női szerzetesek, valamint a laikusok elválasztása. Leggyakoribb megoldás a nagykiterjedésű, sokszor a templom feléig nyúló apácakarzat.

A keresztes hadjáratok alakultak a különböző lovagrendek, részben fegyveres lovagok részére, részben karitatív céllal. Legtöbbször az ágostoni szabályok szerint működtek, s a rendek tagjai többnyire laikusok voltak. A közösségen belül a pap fegyveres szolgálatot nem végzett, a lovagok lelki ellátását biztosította. A lovagok a szerzetesi zsolozsmát közösen végezték, rendszerint a várkápolnában vagy a konvent kápolnájában. Itt pasztoráció és nyilvános istentisztelet nem folyt.

A johanniták (János-lovagok) rendje 1070 körül alakult Jeruzsálemben, eredetileg zarándokok betegápolójaként. Nevüket az Alamizsnás Sz. János tiszteletére épült kórházról kapták. Tényleges (fegyveres) lovagrenddé a XII. század közepén váltak. Akkon eleste (1291) után átmenetileg Rhodosz szigetén rendezkedtek be, majd az újkorban - sok hányódás után - Málta szigetén telepedtek meg (máltai lovagrend). A templomosok rendjét (templáriusok) 1118-ben alapította Hugo de Payns és kilenc francia lovag. Nevük a jeruzsálemi templomot idézi, szabályzatuk - Sz. Bernát hatására - a bencés ill. a ciszterci regulán alapult. A meggazdagodott rendet Szép Fülöp francia király (1285-1314) bevádolta eretnek visszaélésekkel, s emiatt V. Kelemen pápa (1305-1314) felfüggesztette a működésüket, majd Fülöp király 1307-ben a rendet fizikailag is megsemmisítette. A német lovagrend 1191-től szintén betegápoló közösségből szerveződött 1198-ra fegyveres lovagrenddé, a Szentföldön kívül a fő működési területük Németország területén volt. A grünwaldi csata (1410) majd a porosz reformáció (1525) után mind katonai hatalmuk, mind egyházi befolyásuk gyakorlatilag megszűnt, csak 1834-ben Ausztriában hívták életre újra. A Sz. Lázár lovagrend kezdeti célkitűzését, a betegápolást a későbbiekben is megtartotta. Nem fegyveres lovagrendként, de hasonló karitatív szándékkal alakultak a fogolykiváltó rendek - szintén az ágostoni szabályok szerint. A trinitárius rendet 1198-ban alapította Máthai Sz. János (+1213) és Valois Sz. Félix (+1212) a franciaországi Cerfroy-ban. Pénzadományok gyűjtésével, esetenként önmagukat váltságként felajánlva szabadítottak ki mohamedán fogságba esett keresztényeket. Ugyanezt a célt szolgálta a mercedárius rend 1233-tól, Nolasco Sz. Péter (+1256) alapításaként. Szabályzatuk alapja az ágostoni kánon volt, kiegészítve Pennaforti Sz. Rajmund (+1275) dominikáns szerzetes kiegészítő konstitúcióival. Ennek a rendnek lovagi (fegyveres) tagozata is volt.

Ezek a szerzetesi csoportok nem rendelkeztek olyan önálló építészeti arculattal, liturgi-kus profillal, hogy külön tárgyalásuk indokolt lenne. Rendszerint a szabályzatukat adó szerzetesi szokásokat vették át, saját életrendjük szerint alakítva. Különösen a lovagrendeknél nem volt igény az ünnepélyes liturgia végzéséhez nagyobb, összetettebb terekre: a lovagok a zsolozsmát a káptalanteremben vagy a lovegteremben végezték, a misét pedig a konvent (vagy a vár) papja végezte, nagyobb segédlet nélkül. A templomformák alakítására talán csak a templomos rend volt nagyobb hatással, amennyiben épületeik tudatosan másolták a jeruzsálemi Szent Sír templom Anasztaszisz-terét.

A templomos lovagrend centrális templomai: 1. Párizs, 2. London, 3. Douvres, 4. Maplestead (XII. század), 5. Segovia (1208), 6. Lanleff (Bretagne, 1200.k.), alaprajz.

A Szent Sír bazilika és a templomos lovagrendi építkezések hatására létrejött centrális kápolnák: 1. Quimperlé (Bretagne, 1029-1057), Sz. Kereszt templom, 2. S. Tommaso in Limine (Bergamo mellett, XII. sz.), rotunda, 3. Neuvy (Berry, XI. sz.), Szent Sír templom.

A templomos lovagoknak a Szentsír templomot utánzó centrális kápolnáinál, azok jelképi tartalmánál bizonyos "képzavar" tapasztalható. A rend a nevét ugyanis arról a jeruzsálemi palotáról kapta, mely a hagyomány szerint a salamoni templom helyén állt. Védelmező tevékenységük viszont a keresztény zarándokhelyhez, a Szentsír templomhoz kötődött. Jeruzsálemmel kapcsolatban a "templom" fogalma más esetekben is keveredik (pl. a "mennyei Jeruzsálem" leírása és ábrázolása a középkor folyamán számtalanszor). A lovagrend központjaiban (pl. Párizs, London) épületeikkel is propagálták a szent-földi zarándokhely jelentőségét, amikor saját templomaikat annak mintájára építették, s titulusként is a Szentsírt vagy a Sz. Keresztet választották. A templomosoktól függetlenül, néha őket megelőzve is jöttek létre ilyen "utánzatok", ahol az épület elrendezése, térformája maga is jelképi tartalommal bírt. Valamennyi változatnál a körüljárós térformának meghatározó szerepe van (helyi zarándoklat, nagyheti szertartások.

A XIII. század elejéig létrejött szerzetesrendeknek az alkalmazott "regula" szerinti összefüggését az alábbi táblázat szemlélteti.

 

3. A gótika liturgiája és ennek építészeti kerete

(Változások az 1215-ös Lateráni Zsinat után)

Az 1215-ben megtartott IV. Lateráni Zsinat az egyháztörténetben nem elsősorban "liturgikus" zsinatként szerepel. Kánonjai közül minössze néhány foglalkozik szertartási kérdésekkel (pl. egyesült keleti egyházrészek joga az ősi szertartásukhoz, a gyónás és áldozás szabályozása, stb.). Az egyetemesség jegyében lezajlott zsinat szellemében kb. ekkorra vált általánossá a római ordo (miserítus) használata. Kivételt képezett ezalól Milánó és Toledó környéke, ahol az ambrozián ill. a mozarab rítust még sokáig végezték. Ebben az egységesíté-si folyamatban nagy szerepe volt a XIII. század elején alakult újtípusú városi szerzetesrendeknek.

3.1. A városi szerzetesség szerepe a liturgia alakításában

3.1.1. A városi szerzetesség kialakulása

A XIII. század elejére, főleg Itália északi és középső részén, az egykori etruszk és római alapítású településeken virágzó középkori városok fejlődtek. A városi életforma és gazdálkodás itt eredményezte legkorábban a polgárság vagyon szerinti differenciálódását. A maga is meggazdagodott és elvilágiasodott városi papság nem tudta felvállalni az egyre nyomasztóbb ellentét feloldását. A reformjaik révén a szegénységben példát adni tudó monasz-tikus szerzetesek (bencés reform-rendek, ciszterciek) pedig a városoktól távol éltek, a városi lakossággal semmilyen kapcsolatuk nem volt. A városi szegénység szószólójaként, egyházi "ideáljaként" jelentkeztek a városi életformát folytató, de önként fogadott szegénységükkel példát mutató ú.n. koldulórendek.

Maga a "koldulórendek" elnevezés kicsit megtévesztő: az egyház csak jóval később alkalmazta gyűjtő-névként a városi szerzetességre, s mint elnevezés egyáltalán nem tükrözi a kialakulás-kori állapotokat ill. célkitűzéseket. A továbbiakban gyűjtőnévként az általánosabb, és a valóságos helyzetet jobban kifejező "városi szerzetesrendek" elnevezést fogjuk használni.

A szegénységet életcélul kitűző, s valóban alamizsnákból élő szerzetesrend, igazi koldulórend a "kisebb testvérek rendje" (Ordo Fratrum Minorum, O.F.M.), a ferences rend (minoriták) volt. Alapítója Assisi Sz. Ferenc (1182-1226) 1209-ben az Assisi melletti S. Damiano kápolna mellett kisebb közösséget hozott létre, melynek működését 1210-ben III. Ince pápa (1198-1216) erősítette meg. Sz. Ferenc 1221-es szabályzatát Hugolino bíboros, a későbbi IX. Gergely pápa (+1241) és a ferences szerzetesből bíborossá lett Sz. Bonaventura (+1274) tették a világméretű elterjedésre alkalmassá.

A XIII. század elejének másik nagy egyházi válság-tényezője volt a különböző eretnekségek terjedése. Ez összefügg az iszlám európai (Hispánia) térhódításával, valamint ennek következményeként az Európán kívüli, arab és zsidó filozófia és természettudomány beáramlásával. De egyes helyi eretnekmozgalmak kialakulásában a képzetlen, de prédikálásra lehetőséget kapott ferences szerzetesek is szerepet játszottak. A hit védelmére, a tanok szintetizálására és az eretnekség elleni harcra szerveződött a dominikánus rend (Ordo Fratrum Praedicatorum).

A dominikánus rend alapítója Guzman Sz. Domonkos (1170.k.-1221) osmai kanonok volt. 1216-ban Toulouse-ban létesített kolostort, kezdetben az albigens eretnekség elleni kűzdelemre. III. Honorius pápa (1216-1227) az új rendet jóváhagyta. Mivel a rendalapító korábban székesegyházi kanonok volt, a rend első szabályzata az ágostoni regula alapján született. Szegénységi fogadalmat ők is tettek, s ennek alapján sorolták magukat az első generális káptalanon (Bologna, 1220) a koldulórendek közé, de fő működési területük továbbra is az igehírdetés, a prédikálás, valamint a tudomány művelése maradt. IX. Gergely pápa (1227-1241) a dominikánus rendre bízta a "Szent hitvizsgálat", az inkvizició vezetését.

A két - kétségkívül legnagyobb hatású - városi szerzetesrend mellett, az ágostoni regula alapján más szerzetesrendek is létrejöttek, ám ezeknek a liturgia alakításában alig volt meghatározó szerepük.

A kármelita rendet a kalábriai Berthold keresztes zarándok és 10 társa alapította remeteélet céljából a Szentföldön. Szabályukat 1226-ban hagyták jóvá. A mohamedán térhódítás következtében a rend Európába települt és városi (kolduló-) rend lett. Jellemzőjük a Sz. Mária tisztelet jeléül viselt skapuláré (váll-ruha). A szervita rend 1220-1233 között a Firenze melletti Monte Senario-n jött létre, 7 firenzei polgár alapításaként. Magukat "Sz. Mária szolgái"-nak (Ordo Servorum B.M.V.) nevezik, szabályzatuk alapja az ágostoni regula, skapulárét ők is viselik. Az ágostoni szabályok szerint élő különféle remeterendekből (ld. előbb) 1256-ban hozták létre az ú.n. ágostonrendet. Szintén ágostoni szabályokat követett, de a középkor jelentős részében remete-rendként maradt meg a magyar alapítású pálos rend. Működése 1245-től ismert, de csak 1308-tól hagyták jóvá a működésüket.

3.1.2. A városi szerzetesség liturgiája

A ferences rend elterjedése nagyban elősegítette a római ordo világméretű elterjedését. A nagyszámú, és immár nem helyhez kötött klerikus (pap) működését megkönnyítendő létre-hozták a rendi misekönyvet (Kisebb testvérek miserendje a Római Kúria szokása szerint), mely az újkori, V. Pius-féle 1570-es misekönyvnek is az alapja lett. Eszerint a pap a könyv birtokában egymagában, a ministránstól, segédlettől, énekkartól függetlenül csendben miséz-hetetett, mert a könyv (Missale plenum, Missale mixtum) valamennyi állandó és változó miserész szövegét tartalmazta. Ez a miserítus a frank-rómaihoz képest további egyszerűsítése-ket tartalmazott, ugyanakkor kibővült a pap magán-imáival, és néhány, a kor-kívánta szertartási elemmel (pl. úrfelmutatás - ld. alább). A magánmisék és fogadalmi misék (votív-misék) általánossá válása a napi misék megsokszorozódásához (multiplicatio) vezetett.

Megnövekedett a misén kívüli magánájtatosságoknak, liturgikus cselekményeknek a száma. A laikus szerzetesség a zsolozsmába nem tudott bekapcsolódni, részben az olvasni nem-tudás miatt, részben a napi fizikai munkafeladatok miatt. Ezért számukra könnyen megtanulható imák sokszori elmondását írták elő (rózsafűzér-imádkozás), melyek részben egyénileg, részben közösen is végezhetők voltak. Ezeket az ima-módszereket idővel a szerzetesi templomot látogató hívek is átvették, mivel a papi zsolozsmába bekapcsolódni már semmiképpen sem tudtak. A délutáni kar-ima (vesperae) a hívek számára úgy vált közösségi istentiszteleti formává, hogy a helyére a vagy latinul vagy népnyelven végzett litánia került. Ebben a könyörgések végén felhangzó akklamációt a hívek is tudták mondani. A hívek nagy tömegeit mozgató, az ábrázoló szimbólika jegyében született szertartás a ferencesek által széles körben elterjesztett keresztúti ájtatosság. Itt a hívek a pap vezetésével a templomban vagy a templomon kívül (pl. Kálvária-dombon) felállított, Krisztus szenvedésére emlékeztető stációknál imádkoztak és elmélkedtek. Hasonló perambulando (körüljárva) tartott elmélkedést a szerzetesi regula is előírt, ezt a szerzetesek a kolostor kerengőjében végezték.

A keresztúti ájtatosság még szentföldi ókeresztény hagyományokon alapul. A jeruzsálemi hívek nagycsütörtök éjjelén összegyűltek az Olajfák hegyén, s innen indulva nagypénteken felkeresték Jézus szenvedésének helyszíneit. A Szentföldről a keresztes háborúk idején, elsősorban a ferencesek propaganda-tevékenysége folytán terjedt el Európában. A szenvedés mozzanait változó számban osztották föl: 5-nél kevesebb nem volt, általánosan a 7 vagy 12 részre tagolták, de némely városban ez a szám meghaladta a 30-at. A ma ismert 14 stációs keresztút összeállítása, megnevezése és elterjesztése Leonardus a Portu Mauritio (1676-1751) ferences szerzetes (Sz. Lénárt) működéséhez köthető. A 9 szentírási és 5 apokrif elemből álló keresztúti formát 1731-ben véglegesítette XII. Kelemen pápa (1730-1740). A Via Dolorosa helyszíneként a XV. századtól építettek Európa több városában ilyen "átültetett Jeruzsálemeket" (pl. Córdoba, 1405 után, Varallo, 1491, Varese, 1600.k., stb.). Mind a templomokban elhelyezett stáció-képek, mind a szabadtéri kálváriák a XVII-XVIII. században váltak általánossá.

A dominikánus rend liturgikus gyakorlatát inkább a konzervativizmus jellemezte. Bár maguk is átvették a római ordo használatát, jogot nyertek arra, hogy templomaikban a korábbi, gallikán liturgikus elemeket is használták. Egyes dominikánus szerzetesek még a XX, század folyamán is úgy miséztek, hogy a mise elején proszkomidiát végeztek. A zsolozsma során még jobban elkülönültek a hívektől, az Opus Dei itt is kiváltságos papi (szerzetesi) cselekménnyé vált. A papi kórust gyakran lettnerrel zárták el a hívektől.

3.2. A gótikus lelkiség hatása a liturgia alakulására

A címet a liturgiatörténet terminológiájából kölcsönöztük (Radó Polikárp kifejezése): értjük alatta azokat a liturgikus változásokat, melyek zömmel az előbb tárgyalt városi szerzetesrendek hatására, de nemcsak náluk, hanem a városi templomoknál általánosan kialakultak. Ezek közül a legfontosabbak: a misék számának növekedése és a miserítus torzulása, a hívek tevékeny részvételének a misén való teljes megszűnése, az Oltáriszentség kultuszában beállt változások.

Már a bencés kolostorokban és a zarándokhelyeken kialakult a magánmisék és a fogadalmi misék rendje. Eszerint egyes hívek megvásárolhatták (stipendium) az illető misének a kizárólagos jogát, azt az őáltaluk megkívánt szándékra mondta el a pap. Emiatt (is) a klérus részéről is igény volt a misék számának növelése. Idővel az egyház korlátozta az egy napon egy pap által elmondható misék számát: ez napi egy misét jelentett, Karácsonyt és Halottak napját kivéve, amikor is minden pap 3-3 misét végezhetett. Az adott templomban a miséző helyek száma és a misékre fordítható idő is korlátozott volt (misét a tertia és a sexta között, tehát a délelőtti órákban lehetett mondani. A kötöttségek feloldására (kijátszására?) a misék sokszorozásának (multiplicatio) speciális változatai alakultak ki.

Gyakori visszaélés volt az ú.n. missa sicca (üres mise, "száraz mise"). Ez azt jelentette, hogy a pap egy napra több mise-stipendiumot vett fel, azok közül viszont a misekánont csak az első misénél mondta el. A többi misét a már az első misében konszekrált kenyérrel és borral végezte. Történeti példaképként említhető a keleti egyházakban szokásos előreszenteltek liturgiája (amikor a vasárnapi liturgián konszekrált adományokat osztották ki nagybőjt szerdáin). A missa siccá-val némiképpen rokon multiplicatio volt a többarcú mise (missa bifacialis, trifacialis, stb.). Ebben a pap két vagy három mise bevezető részét mondta el egyszerre ugyanannál az oltárnál, majd egyszer elvégezte a kánont, s a befejezéskor ismét két vagy három mise megfelelő részét imádkozta el. A skatulyás misék során az egyik oltárnál elkezdte az egyik pap az énekes misét, s azt énekelte a kánon kezdetéig. Innen csendben folytatta, mert ekkor egy másik oltárnál újabb énekelt mise kezdődött, szintén a kánonig. Így több énekelve mondott misére lehetett stipendiumot felvenni.

A mise-sorozatok megrendelése azt jelentette, hogy 30 vagy 45 napon keresztül a pap ugyanannál az oltárnál ugyanarra a szándékra misézett. A folyamatosan, naponta végzett votiv-misék nem vették figyelembe az év ünnepeit, hanem a sorozat ideje alatt mindíg ugyanazt a misét mondták. Így előfordulhatott, hogy a főoltáron pl. a karácsonyi misét végezték, míg tőle néhány méterre egy mellékoltáron valamely fogadalmi gyászmisét mondták. Az előbbiekkel összefügg a közbenjáró szentek kultuszának megnövekedése. A misék jelentős részét valamely szent tiszteletére mondták, így idővel az egyházi év hivatalos ünnepei elhomályosultak, jelentőségüket vesztették. Az egyes szentek tiszteletére fogadalomból állított mellékoltárok lehetővé tették, hogy a hét vagy az év bizonyos napjain a "hivatalos" istentiszteletet sem a főoltáron, hanem az illető szent oltáránál végezték. A fogadalmi oltárok és misék nyomán alakult ki a javadalmas (oltáros) papság. Egy-egy oltár ill. család javadalma lehetővé tette külön pap felfogadását. Ő nem vett részt az egyházközség életében (gyóntatás, temetés, esketés, beteg-látogatás, stb.), egyetlen feladata az illető alapítványi oltárnál a napi (fogadalmi) mise bemutatása volt.

A legfontosabb változás a misében és a misén kívül egyaránt az Oltáriszentség tisztele-tében mutatkozik. Az ókeresztény liturgiában magától értetődő volt a jelenlévők részesedése az eukharisztiában, az áldozás. Ezt a középkornak ebben a szakaszában a passzív, de túlzott tisztelet váltotta föl. A misében a szentségi részesedés, az áldozás helyére a túlzott, néha már babonás tisztelet lépett. A hívek nagyon ritkán, évenként 1 vagy 3 alkalommal járultak áldozáshoz, kialakult viszont az úrfelmutatás gyakorlata. A kánonban az átváltoztatás szavai után a pap felemelte a kenyeret és a kelyhet, s ezzel a hívek számára is láthatóvá tette. Ezt a szertartást csengőszó, harangzúgás, tömjénezés kísérte, s ilyenkor a pap mögött egy ministráns állt magasra tartott gyertyával. A tisztelet változást hozott az áldozási szertartásban is. A XII. századtól fokozatosan megszűnt a két szín alatti áldozás: a hívek csak a kenyérből részesedtek. A kenyeret felváltotta az előregyártott ostyák használata, elsősorban praktikus okokra hivatkozva (morzsálódás). Ezzel együtt a szentséggel közvetlen érintkező tárgyak (tányér, kehely, törlő, stb.) tisztogatása is bonyolult szertartás lett. A szentség vételét a permanens szentségi jelenlét, az eltett Oltáriszentség tisztelete váltotta föl. A szentélyben díszes szentségházat (tabernaculum) építettek, megjelent az imádásra kihelyezett, díszes tartóba helyezett szentostya imádási helye, a szentségi trónus. Maga a szentségimádás a misétől független, önálló szertartások (pl. litánia) alapja lett. Az ereklye-kultusz hatására a díszes úrmutatóba (mostrancia) helyezett szentostyával szentségi körmeneteket tartottak, mintegy demonstrálva az egyház diadalát. Az Oltáriszentség ilyen tiszteletének külön ünnepet adtak a XIII. században: az Úrnapja a Pünkösd utáni második csütörtök lett. Először Lüttichben ünnepelték 1246-ban, majd IV. Orbán pápa (1261-1264) 1264-ben az egész egyházban kötelezővé tette. Költői értékű liturgikus szövegeit a dominikánus szerzetes-teológus, Aquinói Sz. Tamás (1225-1274) írta és szerkesztette. A templomon kívül felállított négy oltárnál végzett szertartás (evangélium-olvasás a négy égtáj felé) és áldás - liturgikus szempontból - sok gallikán vonást őriz, és némiképpen emlékeztet a római liturgia stációs istentiszteleteinek bizonyos elemeire is.

A középkornak ebben a szakaszában a hívek elszakadása a liturgiától teljessé vált. A pap a misét latinul - hangosan vagy csendben - a híveknek háttal, a szentély végébe helyezett oltárnál mutatta be. A közös éneklést a hivatásos kórus (schola) gregorián vagy korai polifónikus éneke váltotta föl. Az eukharisztiában való részvételt a félelemmel teli imádás helyettesítette. A kapcsolatteremtésre csak néhány alkalom és lehetőség - elsősorban a misén kívüli ájtatosságokban - adódott.

Ilyen volt az ábrázoló szimbólumok továbbfejlesztése: a kereszt-jelek használata ill. túlburjánzása, a liturgikus ruhák szine, az oltáron alkalmazott dekoráció, a szárnyasoltárok, stb. A misében az egyetlen konkrét kapcsolatteremtési lehetőség az igehírdetés, a prédikáció volt. Ez a városi szerzetesség hatására a gótikus templomokban általános térigényként jelentkezett, s a templom elrendezését befolyásolta. A prédikációt szervesen kiegészítette, mintegy annak szemléltetését szolgálta a templom falait elborító falfestés, sokszor tematikus ciklusokba rendezve: a Biblia pauperum (szegények bibliája) helyettesítette a hallgatóság olvasni-tudását, egyben vizuálisan is hozzáférhetőbbé tette az egyes ember számára a prédikációkban elhangzó tanításokat.

3.3. A városi szerzetesség építészete

A XIII. századtól a liturgikus tereket a fokozatos leegyszerűdödés jellemzi. Az oltár rendszerint a szentély keleti végébe kerül, míg a szentségőrző hely, a tabernaculum (tévesen pasztoforium) mindíg a szentély északi felében áll. Az égtájak szimbólikája szerint az északi, "rossz" oldal felől védi a templomot, míg a déli, "jó" oldal felé nyílik meg. A szerzetesi vagy káptalani stallumok a nyújtott szentély két oldalára kerülnek. Itáliában ettől eltérő kórus-kialakítás az általános. Itt megmaradt az oltár előrehelyezett, körüljárható jellege (ókeresztény hagyomány), és így a teljes papi kórus az oltár mögé, az apszisba került. Ez némiképpen rokon a zarándoktemplomoknál bemutatott liturgikus tér-elrendezéssel.

A városi szerzetestemplomok liturgikus terének vázlata:: 1. sekrestye, oratórium, 2. torony, emeleti kápolnával, betekintő nyílással a szentélybe, 3. szentély, 4. főoltár, 5. tabernaculum, 6. papi trónus, 7. papi kórus, stallumok, 8. szentélykorlát, áldoztatórács, vagy: 9. lettner, 10. templomhajó, 11. szószék, 12. mellékoltárok, 13. orgonakarzat, rajta átjáró a konventből, 14. templombejárat, 15. konvent-bejárat.

A templomhajó lehetőleg minél egyszerűbb, áttekinthetőbb tér lett, közepén vagy keleti felében kiemelt helyen a szószékkel. A híveknek a liturgiával való kapcsolatát ekkor szinte kizárólag a felolvasás és a prédikáció jelentette, így érthető, hogy a templomtér ennek megfe-lelően alakult: a hajóban álló vagy ülő embereknek látni és hallani kellett az igehírdetést. A mellékoltárokat a hajóban a pillérek előtt vagy az oldalkápolnákban helyezték el. A középkori városi szerzetesi templomterekben még követelmény volt, hogy minden oltár keletelt legyen, így azok a főoltárral mindíg azonos állásban voltak. A keresztirányban befordított oldalkápolnák ill. liturgikus terek csak az újkorban váltak gyakorlattá. Ezzel az is biztosítható volt, hogy a mellékoltárnál folyó misét "hallgató" hívek eközben ne forduljanak el a főoltártól sem. Több egyidejű mise esetén ebből a résztvevők testhelyzetében ellentmondások adódtak: a mellékoltárnál evangéliumot olvasott a pap (a résztvevők állva hallgatják), míg a főoltárnál éppen úrfelmutatás volt (a híveknek térdelni kell).

A kifejlett városi szerzetesi templomtípusnál a torony a homlokzatról a szentély és a hajó találkozásához került. Ebben szerepet játszott, hogy a harangozás közvetlenül a liturgia részévé vált: az emeleti oratórium betekintő nyílásán át a harangozó szerzetes folyamatosan követhette a mise egyes részeit, s a megfelelő időben tudta a harangot megszólaltatni.

Az általános elrendezés az egyes szerzetesrendeknél és egyes területeken némiképpen változott.

Itáliai ferences templomok: 1. Assisi, Convento Sacro, 2. Firenze, Sta. Croce templom.

Ferences templomok Közép-Európában: 1. Sopron, v. ferences templom, 2. Salzburg, ferences templom, alaprajz.

A ferencesek első kolostora (Assisi, Convento Sacro, 1228-1253) még arcahizáló, nem kiérlelt tértípust mutat. Apszisát és keresztházát a szerzetesi kórus foglalta el, a szószék a hajó északi, keresztházi sarkára került. Két- ill. háromszintes megoldása mutatja, hogy eleve zarándoktemplomnak épült (Sz. Ferenc sírja), ez a térszervezés csak az újkorban vált általánossá. Itália más ferences kolostortemplomai (pl. Firenze, Sta. Croce, 1295-1442) erősen a ciszterci építészet hagyományaira mutatnak. Megmaradt a keleti kápolnasor, a papi kórus a keresztházban kapott helyet. Megnövekedett viszont a tömegeket befogadó templomhajó mérete és elrendezése: még tágasabb, még áttekinthetőbb lett. A szószék a hajó közepén, a déli oldal egyik pilléréhez támaszkodva emelkedett. A torony-elrendezésre a ciszterci előképek nem nyújthattak támpontot, így a kolostor felőli (déli) oldalon épített torony elég szervetlenül kapcsolódik a liturgikus térhez.

A funkcionális követelményeket rögzítő ábránkon valójában az "északi típust" mutattuk be. A városi szerzetestemplomok elrendezése alapvetően eltér az Alpoktól délre és északra. Míg délen főleg a ciszterci térformát vették alapul, a germán és a Közép-európai területen saját típust alkottak. Korábban háromhajós, keresztház nélküli csarnoktemplomok épültek (pl. Sopron, ferences templom, 1270.k.), majd gyakoribb lett az egyhajós teremtemplom (pl. Kolozsvár, Szeged, 1500.k.). Mindkét változatban a hajóhoz több-boltszakaszos, nyújtott, poligonális lezárású apszis csatlakozott. A polgári igényeknek megfelelően helyenként az apszist csarnokszentéllyé alakították (pl. Salzburg, 1408.k.), s az oldalkápolnákat a támpillérek közében képezték ki.

Kéthajós dominikánus templomok: 1. Toulouse, dominikánus templom, 2. Párizs, ú.n. jakobita templom, alaprajz.

"Hagyományos" dominikánus templomok: 1. Arezzo, 2. Esslingen, alaprajz.

A dominikánus templomépítészet a kifejlett formájában szinte azonos típussal dolgozik, mint a ferencesek. "Déli" típusként Arezzo templomában (S. Domenico, 1250.k.) a ciszterci hagyományok végsőkig leegyszerűsített formáját látjuk, míg a germán területről választott "északi" megoldás (Esslingen, 1250-1268) a lettnerrel elválasztott szerzetesi szentélyt mutatja. A korai időszakban a dominikánusoknál találunk speciális kéthajós templomokat. Toulouse-ban, a rend első főkolostoránál már látható ez a forma (1260-1304), de hasonló elrendezésű a párizsi, ma már elpusztult ú.n. jakobita templom is (1221). Az alaprajzra többféle magyarázat született. Legvalószínűbb, hogy a rend eredetileg monasztikus ill. kanonikus formában kívánt élni. Ennek megfelelően a hívek részére a liturgiának csak egy részét kívánta hozzáforhetővé tenni (prédikáció, konventmise), a másik hajó a szerzetesi ájtatosságok és magánmisék színhelye volt. Toulouse sugárkápolnás, centrikus elrendezése ennek ellent mond. Más feltételezés szerint a lovagrendi építészet és téralakítás volt hatással a korai dominikánus templomokra. Albi székesegyháza nem tartozik a dominikánus építészet körébe. A szakirodalomban mint "Isten erődje" szerepel, mivel az albigens eretnekség központjában a katolicizmus fellegvára volt. Ilyen értelemben rokon a dominikánus emlékekkel, hiszen maga a rend is eredetileg az albigens eretnekség lekűzdésére született. Térkoncepciójában visszacseng a Toulouse-i és a párizsi példa.

Albi, székesegyház (1282-1330), alaprajz.

 

3.4. A monasztikus szerzetesrendek szerepe a gótika korában

Az ezredforduló és a XII. század nagy szerzetesrendjei, a bencések és a ciszterciek a gótikus fejlődés korában szinte alig játszottak szerepet. A liturgia alakításában a feladatuk ill. a szerepük inkább a konzerválás, mint a fejlesztés volt. A monostorokban egyre gyakoribbá vált az ú.n. kommendáns-rendszer: az apátság élére világi személy került, aki csupán a jövedelmek megszerzésében volt érdekelt, a kolostor lelki és liturgikus életével nem tudott - legtöbbször nem is akart - foglalkozni. Ezek az apátságok részben elnéptelenedtek, s csupán mint birtok-egység jelentettek jövedelmet és adományozható címet. Az ilyen kolostorokban a szerzetesi élet visszaállítására és föllendítésére tett belső kísérletek legtöbbször éppen a javadalmas apát vagy a kommendáns ellenállásán buktak meg. A ciszterciek eredeti, puritán liturgiájukat megtartva számos liturgikus és téralakítási elemet átvettek a polgári (városi) templomi gyakorlatból. A bencés rend önálló (szervezeti és liturgikus) fejlődéséről szinte kizárólag csak a Brit területen beszélhetünk, ahol a kezdetben kialakított bencés (monasztikus) egyházszervezet és liturgia az egész középkor folyamán megmaradt.

Korai gótikus angol katedrális-apátságok: 1. London, Westminster, 2. Canterbury, székesegyház, alaprajz.

Wells, székesegyház, alaprajz.

Az angol korai katedrálisok közvetlen francia (bencés) hatásra jöttek létre, majd a normann hódítás során (1066-tól) a terület újabb francia "impulzusokat" kapott. A XII. századtól a korai katedrálisok (Laon, Noyon, Sens, stb.) hatása is felismerhető, sőt francia mesterek angliai tevékenységéről is tudunk (pl. Sens-i Vilmos mester Canterbury-ben). A francia városi püspökségek liturgiája viszont kevésbé éreztette a hatását, hiszen az angol katedrálisok továbbra is a szerzetesi életforma és szertartásrend kiszolgálói voltak.

London (l245) és Canterbury (1175-1184) katedrális-apátságán felismerhetők Cluny II. és Cluny III. bizonyos építészeti elemei. Canterbury templomának keleti részén - szinte önálló zarándok-templomként - Becket Sz. Tamás (+1170) mártír-érsek búcsújáróhelye alakult ki. A kifejlett angol katedrálisoknál (pl. Wells, 1320-1368) a lettnerrel elválasztott káptalani kórushely már a keresztháznál kezdődik, ezzel a szerzetesek liturgikus tere szinte a templom felét elfoglalta. A szerzetesi közösségi helyiségek (pl. káptalanterem) a templomnak ezzel az elzárt keleti felével voltak kapcsolatban.

Ciszterci monostortemplomok liturgikus terei (a polgári gótika hatására): 1. Lilienfeld (Ausztria), szentélycsarnok, 2. Chorin (Németország), 3. Zwettl (Ausztria), a monostor templomának első formája, 4. Zwettl, a mai templom, csarnokszentély, alaprajzok.

A ciszterci rend már a XIII. század közepétől elindult az elvilágiasodás, polgárosodás útján. Templomaik megnyíltak a külső "forgalom" számára, így liturgiájuk egy része már nyilvános istentisztelet lett (konvent-mise, fogadalmi- és magánmisék). Rövidesen környezetükben plébániák vezetését is végezték, így a parociális gyakorlat is hatással volt a monostori liturgiára. Német területen építészetükre hatással volt a városi szerzetesség (poligonális apszis, pl. Chorin, 1273-1342). Az ausztriai Lilienfeld monostortemplomához 1250 körül kéthajós szentélycsarnok épült, benne sírhelyekkel és fogadalmi oltárokkal. Zwettl-ben a XII. századi, Cluny II. típusú templomot 1342-1348 között csarnokszentélyes formában építették át. Ilyen átépítés a német és osztrák területen több is ismert (Német területen pl. Ebrach, Doberan, Ausztriában Heiligenkreuz). A polgári gótikus plébániatemplomok hatására önálló csarnoktemplomok is épültek a cisztercieknél (pl. Neuberg, Ausztria).

3.5. A polgárság hatása a gótika liturgikus építészetére

Talán meglepő, hogy a gótikus szakrális építészet legjellemzőbb képviselői, a katedrá-lisok a középkori fejlődést összefoglaló rész végére kerültek. Mint építészeti alkotások valóban a középkori lelkiség és technikai tudás maximumát jelentik, de a liturgia, a liturgikus építészet terén alig hoztak valami újat. Maga a konstrukció eleve ellentmondásos: a városba, az árúter-melő-pénzgazdálkodó társadalom központjaiba bekerül egy olyan egyházi intézmény (püspökség, káptalan), mely minden szálával a korábbi feudális hierarchiához kötődik. A korábbi (ágostoni) káptalani liturgia a városi plébániák rendjéhez idomult. A kanonoki testület bizonyos papi imaórákat közösen végzett a székesegyházban, ennek tere azonban alapvetően az őt létrehozó polgárság igényei szerint alakult.

Francia katedrálisok: 1. Laon (1160-1220), 2. Párizs (1163-1260), 3. Chartres (1194-1220), alaprajz.

Rheims, katedrális (1211-1311), alaprajz.

A legkorábbi katedrálisok (pl. Laon) még megőrizték a korábbi reprezentatív, bencés zarándok-építészet térformáit: a kinyúló keresztházak mellékkápolnái egyaránt szolgálták a polgári reprezentáció (magánmisék) igényeit, és a káptalan magán-ájtatosságait. A szentélykörüljáró eredeti zarándok-funkciója teljesen megszűnt, benne a polgári fogadalmi kápolnákat és oltárokat helyezték el. Laon szentélyének - ciszterci ízű - átépítése éppen ezt mutatja: az oldalkápolnákká vált keleti mellékhajók egyre több javadalmas oltár elhelyezésére szolgáltak. Párizs püspöki székesegyháza, a Notre Dame a szakrális tér egységesítését hasonló célokért valósította meg. Az altemplom (kripta) elmaradása, a kápolnakoszorú és a keresztház önálló életének megszüntetése, a hajókhoz való szerves kapcsolása a gótikus, egységes térkompozíció jegyében születtek. A katedrálisoknál zarándok-funkció eleve nem volt, így a sugárkápolnák csak bizonyos szertartásoknál (nagyheti szertartások, úrnapi körmenet, halottak napja, stb.) kapcsolódtak be a teljes templomi liturgiába. Kissé más koncepció szerint alakult a Rheims-i katedrális liturgikus tere. Itt a keresztház és az összetett apszis egységet képez. A téralakításban a meghatározó Rheims speciális szerepe volt (király-koronázás), mely a tér ilyen alakítását megkívánta: a koronázáson résztvevő országnagyok megkülönböztetett elhelyezését biztosítani kellett a szertartás alatt. Máskor a keresztház a templom közepén egyfajta cezúrává vált: a keleti részben a város előkelőségei, gazdagjai kaptak helyet (közel az oltárhoz), míg a nyugati rész a köznép számára maradt. Hasonló differenciálás a német terület templomépítészetében is föllelhető (csarnokszentély - ld. alább).

Német területen a XIV-XV. században a városok fejlődése a feudális igazgatási központoktól részben függetlenül alakult. A polgári város egyházigazgatási téren is igényelte az önrendelkezést: plébániája csak névleg függött a területileg illetékes püspökségtől, a város a papjait maga fogadta fel, maga finanszírozta az egyházat, ugyanakkor nagyobb beleszólást is követelt annak életébe. Ennek megfelelően itt a városi és polgári adományok (oltárok, kápolnák, stallumok, javadalmak, stb.) nagyobb szerephez jutottak. Az építészetben ez eredményezte a hajóval azonos méretű, esetenként nagyobb szentély kialakítását. Ezeknél a templomoknál a cezurát nem a keresztház jelentette, hanem a hajó és a szentély éles elválása. A csarnokszentélyben az adományozó polgárságot a megadományozott papsággal egyenlő "hely" illette meg:életében és halála után egyaránt. A csarnokszentélyben az egykori káptalani stallumok helyét a polgárcsaládok megvásárolt stallumai, családi ülőhelyei váltották fel. A szentély padlójában megnyíltak a családi sírhelyek. Ha a templom alatt kripta volt, akkor a szentélybe csak a jelképes síremlékek, vagy a falba épített emlék-táblák, az epitáfiumok kerültek. Korábban láttuk, hogy hasonló csarnokszentélyes megoldást a meggazdagodott és elvilágiasodott városi szerzetestemplomok (pl. Salzburg, ferences templom), sőt a ciszterciek is építettek (pl. Heiligenkreuz, Zwettl).

Csarnokszentélyes templomok német területen: 1. Freiburg in Breisgau (1260-tól), 2. Schwä bisch-Gmünd, Heiligkreuzkirche (1330-1351), alaprajz.

A késő-gótikus polgári templom elmaradhatatlan tartozéka volt a szárnyasoltár. Ez a korábbi retabulum-oltárokból, részben a becsukható hordozható oltárokból (altare portatile) fejlődött ki, s maga is liturgikus szimbólummá vált. Az oltár ugyanis rendszerint valamely szent szobrát vagy képét tartalmazta, a nyitott szárnyakon ennek életét bemutató jelenetek voltak. Bőjti időben (Húsvét előtt 40 nap) viszont tilos volt a gazdagságban és "hívságokban" gyönyörködni, s a szentek tisztelete helyett az egyház Jézus szenvedését állította a figyelem középpontjába. Ekkor - mintegy Theatrum Sacrum - a szárnyasoltárt bezárták, s a csukott szárnyakon a Passio jelenetei emlékeztették a híveket a bőjtre és a hamvazószerdán felhangzó igazságra: "Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris." (I.Móz.3,19.).

+

A nyugati egyház liturgikus fejlődésének egy fontos szakasza zárult le a XVI. század elején. A pápaság elérte egyházi és politikai hatalmának csúcsát, ugyanakkor a következő évtizedek reformtörekvéseinek már nem lehetett gátat szabni. A keresztény szakrális kultúra külső (reformált egyházak) és belső (katolikus reform-zsinatok) változásaival összefoglalónk harmadik része foglalkozik.