DR. GUZSIK TAMÁS

KERESZTÉNY LITURGIÁK ÉPÍTÉSZETE

III. rész: Nyugati liturgiák és építészetük az újkortól napjainkig

 

Bevezetés

1. A nyugati keresztény egyházak és liturgiák alakulása az újkorban

  1.1. Az evangélikus liturgia és építészeti kerete

     1.1.1. Luther reformja - liturgiai szempontból

     1.1.2. Az evangélikus templomépítés alakulása

     1.1.3. Tervezési szempontok, követelmények

  1.2. A református egyház liturgikus térigénye

     1.2.1. A református egyház szertartásai

     1.2.2. A református liturgia építészeti kerete

  1.3. Egyéb reformált egyházak liturgikus terei

2. Katolikus reformtörekvések a XVI. századtól

  2.1. A Trienti Zsinat reformjai

  2.2. A katolikus liturgia alakulása Trient szellemében

     2.2.1. A mise rítusának alakulása

     2.2.2. Egyéb szertartások

  2.3. Liturgikus térigények Trient szellemében

  2.4. Templomtípusok, liturgikus terek

  2.5. Liturgikus reform-törekvések a II. Vatikáni Zsinat előtt

3. Kitekintés: a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja és annak építészeti vetülete

  3.1. A Zsinat reform-törekvései

  3.2. Katolikus liturgiák a II. Vatikáni Zsinat szellemében

     3.2.1. A mise szertartásának változása

     3.2.2. Egyéb szertartások

  3.3. Liturgikus térigények

     3.3.1. Meglévő terek átalakítása

     3.3.2. Új liturgikus terek, új épületek

Ajánlott irodalom

Zárszó helyett

 

 

Bevezetés

A szakrális építészeti terek funkcionális kapcsolatait, összefüggéseit bemutató összefoglalónk korábbi részeiben a keresztény ókor és középkor liturgikus építészetét tekintettük át. Az első századoktól lényegében az ezredfordulóig a liturgiák sokfélesége volt a jellemző. A keresztény Keleten létrejött önálló egyházak ezt a sokszínűséget napjainkig megőrizték. Nyugaton a politikában, az egyházpolitikában és a liturgiában egyaránt centralizálási törekvések jelentkeztek. A "frank-római", majd a "frank-germán" rítus szinte napjainkig az egységes katolikus liturgia alapja lett. A középkor folyamán ebben a szerzetesi törekvések jelentettek szinesítést (bencések, kanonokrendek, ciszterciek, városi szerzetesség), részben a zarándoklatok gazdagították a liturgikus térigényt. A III. rész a nyugati liturgiák és a szakrális építészet fejlődésével, változásaival foglalkozik. A katolikus egyházban bfejeződött a liturgiák egységesítése, majd a Trienti Zsinat nyomán 1570-ben megszületett az egész világra érvényes római ordo (miserend és szertartásrend). Ezzel párhuzamosan a XVI. századtól új, reformált egyházak keletkeztek (evangélikus, református, anglikán, unitárius, baptista, stb.). Ezek liturgikus törekvéseikben egyfajta visszatérést mutatnak egyes ókeresztény hagyomá-nyokhoz, kiemelve azok egy-egy jelentős vonását. Ennek megfelelően szakrális tereik eltérnek a már kialakult és "véglegesedett" katolikus templomtértől, rendszerint annál lényegesen egy-szerűbbek. Végül a katolikus liturgia és templomépítészet gyökeres megújítását jelenti a II. Vatikáni Zsinat, korunk nagy egyházi reformja. A liturgia terén végzett változtatások (egysze-rűsítések) szintén visszatérést jelentenek az ókeresztény gyakorlathoz. Ennek építészeti vonat-kozásait a befejező fejezetben ismertetjük.

1. A nyugati keresztény egyházak alakulása az újkorban

A nyugati (katolikus) egyház a középkor folyamán egységes maradt, bár nem volt mentes olyan válságoktól, mint a pápák "avignoni fogsága" (1309-1377), vagy az "ellenpápák kora" (1414-ig). A különböző eretnekmozgalmakat (pl. albigens, valdens, bogumil, stb.) a XIII. század folyamán az egyházi hitvizsgálat (Szent inkvizició) békés vagy radikális módon felszámolta, elszigetelte. Az első, nagyobb horderejű reform-mozgalom a XV. század elején a huszitizmus volt.

A Csehországból kiinduló huszitizmus mozgalmának előzményei Wyclif (1320-1384) oxfordi tanár tanításai voltak. A "szegény papok" által támogatott lollardok mozgalma 1382 után, az angliai üldözés nyomán került át Európába, elsősorban cseh és germán területen vált népszerűvé. Husz János (1369-1415) prágai teológiai tanár fejlesztette tovább Wyclif tanítását, melynek teológiai tartalmán túl társadalmi és szociális vonatkozásai is voltak. Husz János tanítását a Konstanzi Zsinat (1414-1418) elítélte, őt magát mint eretneket elítélték és kivégezték 1415-ben. Tanításai nyomán az egyházi terhektől szabadulni akaró parasztok, a városi polgárok és részben a nemesek tömegesen szakítottak a katolikus egyházzal. Új gyülekezeteikben követelték a prédikáció szabadságát, az ú.n. laikus kelyhet (papok kiváltságának megszüntetését az istentiszteleten és a mindennapi életben), az egyházon és társadalmon belüli egyenlőséget. A huszita mozgalom korán két irányra szakadt: A mérsékeltebb "kelyhesek" a Husz-féle 4 prágai cikkely alapján az egyházi birtok szekularizációját, a két szín alatti áldozást és a bűnös papok megbüntetését kívánták. A Tabor városáról magukat "taboriták"-nak nevező radikálisok az egyház létét, a papi hierarchiát, a szerzetességet, stb. kérdőjelezték meg, s társadalmi téren is gyökeres reformokat akartak. Egyik csoportjuk, a chiliaszták (az Apokalipszis alapján Jézus ezeréves földi uralmát várók) a "Paradicsomi élet a földön" programot hírdették. Zsigmond császár több keresztes hadjáratot vezetett a husziták ellen, a taboritákat 1434-ben győzték le. A huszitizmus eszméi ezzel nem szűntek meg, a harcokban felőrlődött mozgalom szórványai 1604-ben csatlakoztak a kálvini reformációhoz.

A liturgiában és a mindennapi életben a papság és a hívek közé vont "függönyök", a híveknek háttal végzett mise, a lettner, a latin nyelv, stb. tovább mélyítették a szakadékot a klerikusok és a laikusok között. A XVI. századi reformáció nagy hullámát az egyházi búcsúk (időszakos túlvilági büntetések elengedése) anyagi javak által történő elnyerése, megvásárolha-tósága robbantotta ki (pl. 1514-ben a római Sz. Péter templom újjáépítésére szánt búcsú-adományok).

A halál utáni üdvözülés vagy kárhozat tanítása mellett Nagy Sz. Gergely pápánál (590-604) jelent meg a közbülső, átmenti állapot, a tisztítótűz (purgatorium) tanítása. Az egyéni halál és az Utolsó Ítélet között jellegzetesen antropomorf, emberi relációkkal (tér, idő) mérhető állapotként értelmezik, mely idő (!) alatt a bocsánatos bűnöktől való megszabadulásra nyílik lehetőség. Ezt a tanítást a nyugati zsinatok többször is megerősítették. A keleti egyházak is kifejtették a véleményüket erről, azonban egységes álláspontot nem alakítottak ki. Így a keleti egyházak nem fogadták el a purgatorium-tant, többek között ez is egyik dogmatikai oka volt az 1054-es skizmának. Nyugaton a purgatorium tanának továbbfejlesztését jelentette az indulgenciáról (bűnbocsánat, búcsú) szóló tanítás. Eszerint az egyház elengedhet bizonyos mennyiségű túlvilági büntetést imák, jócselekedetek, bizonyos teljesítése fejében, elhúnytak részére ez imákkal, halotti misékkel érhető el. A későbbi századokban ez a tanítás több visszaélésre adott alkalmat, pl. a bűnbocsánati búcsúcédulák árusításakor.

Luther Márton (1483-1546) ágostonrendi szerzetes, wittenbergi egyetemi tanár 1517 október 31-én függesztette ki 95 vitapontját, melyekben - többek között - ezt is kifogásolta. Luther egyházi kiközösítése (1520) és a wormsi birodalmi gyűlés (1521) után Luther Wartburg várában dolgozta ki tanrendszerét, és kezdte el a Biblia fordítását. 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésen terjesztették elő az Ágostai hitvallást, melyet Melanchton állított össze. Követőinek radikális szárnya fegyveresen is kűzdött a feudális egyház és társadalmi rend ellen. A parasztháború kitörése (1524) után Luther nem vállalt közösséget velük. 1555-ben kötötték meg az augsburgi vallásbékét, ezzel a lutheránusok végleg elkülönültek a katolikusoktól, de elhatárolták magukat a reformáció egyéb irányzataitól is: létrejött az ágostai evangélikus egyház. Megszületett a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elve, mely szerint egy-egy birtok jobbágyai - szabad akaratuk-tól függetlenül - követték a földesúr által elfogadott vallást.

Luthernek 1523-ban a liesingi gyülekezet számára készített szertartásrendje, a Formula missae et communionis még megtartotta a katolikus római miserendet, még a szertartás latin nyelvét is. Kiemeli az igehírdetés fontosságát, s minden alkalommal lehetővé tette a szentség kiszolgáltatását. 1526-ban azonban már Deutsche Messe címen német nyelvű szertartáskönyvet adott ki. A mise rendjén keveset változtatott, a gregorián latin nyelvű énekeket a népnyelvű korál váltotta föl, s az úrvacsora szertartása jobban függetlenedett a misétől (az ige-liturgiától). Magyarországon Honterusz János készített elsőnek német nyelvű Agendát 1542-ben.

Luther mozgalma Svájcba is átterjedt Ulrich Zwingli (1484-1531) zürichi lelkész révén. Zürich után más kantonok is csatlakoztak a mozgalomhoz. Ő először politikai célkitűzései kapcsán került ellentétbe a pápasággal (svájci parasztok toborozása a pápa szolgálatába), s a helyi világi hatóság megnyerésével indította el a mozgalmát. Fegyveres harc és az 1531-es Kappeln-i vereség után Zwingli hívei megtarthatták hit- és igazgatási rendszerüket, hogy a gyülekezetek vezetése a püspöki joghatóságtól a városi igazgatáshoz került. Zwingli egyház-szervezete demokratikus volt, istentiszteletüket az egyszerűség jellemezte: csak prédikációból és úrvacsora-osztásból állt. Az úrvacsorát elszakították a korábbi teológiai tartanmától ("Ez az én testem"), csupán emlékezetnek tekintették.

Zwingli halála után a svájci reformáció vezetését Kálvin János (1509-1564) vette át. Bázelben adta ki Institutio religionis Christianae című művét, tanainak rendszerezését. Liturgiai elveit a hugenották lelkipásztoraként (1538-1541) Strassbourgban valósította meg, majd 1541-től Genfben vezette be új egyházi rendszerét (református egyház). Rendszere kevésbé volt demokratikus, mint Zwinglié, a lelki-lelkiismereti kényszerrel bizonyos diktató-rikus formát érvényesített. A tanítástól eltérőket szigorúan megbüntették vagy kivégezték (pl. Szervét Mihályt 1553-ban). Második genfi tartózkodása idején Kálvin - Farel Vilmos liturgikus rendjéhez közeledve - új istentiszteleti rendet adott ki (1542). A nemzeti alapon szervezett református egyházak legtöbbje az ú.n. Heidelbergi Káté (1563) alapján áll és a Második helvét hitvallást fogadja el. Utóbbit Zwingli és Kálvin szellemében 1566-ban Bullinger készítette. A nagyon egyszerű szertartásrend és liturgikus tér az "olcsó egyház" gondolatát sugallta, ami alapvetően a polgárság igényeinek felelt meg. Magyarországon a szer-tartásaiban is sokféle reformátusság a XVI. század végén vált el határozottan az evangélikusoktól. Szenci Molnár Albert (1612), Milotai Nyilas István (1621), Samarjai János (1636) szertartási szabályzatai - a Melanchtonra visszavezethető eltérések ellenére is - lénye-gében a kálvini hagyományok szellemében alakultak.

Az Alpoktól északra kialakult reform-mozgalmakkal egyidőben egy másik egyházsza-kadás is érzékenyen érintette Rómát: az anglikán egyház különválása (1534). Ennek kezdetben kizárólag politikai mozgatói voltak, VIII. Henrik (1509-1547) uralkodása idején kezdődött. A X.Leó pápa által "Defensor Fidei" (Hitvédő) címmel kitüntetett uralkodó házasságai kapcsán ellentétbe került VII. Kelemen pápával, és 1534-ben bejelentette az angol egyház önállóságát. Ennek feje - a pápa helyett - az angol király lett. Ugyanakkor sem a tanításban, sem a liturgiában nem engedett meg változtatásokat. Utódja, VI.Edward királysága alatt kezdődött el az angol egyház protestáns (itt értsd: kálvinista) színezetű újjászervezése. Eltörölték a misét, a körmeneteket, a szentek és ereklyék tiszteletét, a papi coelibátust (nőtlenséget), megszüntették a kolostorokat. I.Erzsébet (1558-1603) idején fogalmazták meg a 39 cikkelyből álló anglikán hitvallás végleges szövegét (1571). Ez közbülső helyet foglal el a protestáns és a katolikus hit- és egyházelvek között. Az anglikán reform a továbbiakban több újabb reform kiindulása lett.

A puritánok az anglikán egyházon belül a kifejezetten kálvinista irányzatot képviselik. A metodista egyház a XVIII. században vált ki az anglikán egyházból, alapítója Wesley Károly és János. Vallásuk központi eszméje a megtérés, de külön tételes dogmarendszer nélkül. Tanításukat a Bibliára alapítják, istentiszteleti rendjük a reformátusok szokásainak felel meg.

A reformáció nyomán, amely a Bibliát tette a hit egyedüli forrásává, többen is felléptek azzal a tanítással, hogy a Szentháromság dogmáját nem találják az evangéliumokban. Az unitárius (antitrinitárius, szentháromság-tagadó) vallási irányzat a következetes egyistenhit alapján áll és tagadja a Szentháromságot. Az ilyen tanok terjesztőit mind a katolikus, mind a protestáns egyházak üldözték (Szervét, 1553). Az unitáriusok ezért fokozatosan keletre szorultak, Lengyelországban és Erdélyben telepedtek le. Tanításukat Lelio Sozzini (Socinius, 1525-1552) sienai teológus fogalmazta meg, Erdélyben Blandrata György (1515-1589) terjesztette el (1563). Az erdélyi unitáriusok első szuperintendense (egyházkerület-vezető, püspök) Dávid Ferenc (1526-1579) volt. Az unitárius tanítást továbbfejlesztette, elvezette Jézus istenségét, így imádását is. Tanításának gyökere a keresztény ókor ariánus hitére emlékeztet. Az 1568-as tordai országgyűlés olyan határozatot hozott, mely szerint minden prédikátor a saját meggyőződése szerint taníthat, s azt a közösség vagy elfogadja, vagy más prédikátort hív. Megtiltotta bármilyen meggyőződés vagy vallás üldözését, s bárkire bármilyen meggyőződés rákényszerítését. Ezzel Erdélyben az unitarizmus is a "bevett vallások" közé került, kiépítette egyházi szervezetét (1576). Az egyház felépítése demokratikus, szertartás-rendje egyszerű, lényegében kálvinista jellegű. 1660-ban a lengyel unitáriusok is csatlakoztak az erdélyi egyházhoz.

Dávid Ferenc és az unitáriusok radikális bibliakritikája alapján Eössi András, a padovai egyetemen tanult erdélyi nemes új módon kísérelte meg a Biblia értelmezését. Hatott rá a Heidelbergből menekült antitrinitárius, Matthias Glirius héber irodalmi és biblikus jártassága is. Ezekből kiindulva dolgozta ki az erdélyi szombatosok saját ideológiáját (1588), melynek lényege az ószövetségi, mózesi törvényekhez való visszatérés. Utódja, és az erdélyi szombatosság felvirágoztatója (1624-1638. között) Péchi Simon (+1642) volt.

A reformáció vázolt fő vonalai mellett a XVI-XIX. század folyamán egyéb protestáns egyházak is létrejöttek. Ezek részletes ismertetése a liturgiatörténet szempontjából felesleges: valamennyien a legegyszerűbb kálvinista formák szerint végzik a szertartásaikat, vagy kifejezetten tagadják a liturgikus kötöttségeket. Ennek megfelelően reprezentatív liturgikus tereket sem hoztak létre. Ezért csak rövid felsorolásukra szorítkozunk.

A Baptista egyház a német reformáció anabaptista irányzatának elfojtása után, annak folytatásaként keletkezett, de feladva ennek forradalmi jellegét. 1536-tól Simon Menno pap fogta össze őket (mennoniták). Hollandiában, majd Angliában és az Egyesült Államokban jött létre a XVII. században a baptista egyház. Híveiket felnőtt korban, alámerítéssel keresztelik (baptidzo = keresztelni). Az Adventista egyház a baptista egyházból 1845-ben vált ki. Alapítója William Miller (1782-1849), az Apokalipszis és a Dániel-könyv tanulmányozása alapján jutott el a Krisztus második eljövetelével kapcsolatos tanításhoz (adventus = eljövetel). A Szombatista (hetednapos) adventista gyülekezet az adventisták egyik ágaként keletkezett a XIX. században. Alapítója Joseph Bates, népszerűsítője James Withe és felesége voltak. Sem teológiájuk, sem szervezetük nem azonos az előzőekben tárgyalt erdélyi szombatosokéval. A Jehova tanúi néven ismert vallási közösség szintén az adventista egyházból különült el 1913-ban, alapítójuk Charles Taze Russell, Krisztus közelgő földi eljövetelét várják. A magukat az Utolsó nap szentjei-nek nevező Mormon egyház szintén Jézus földi visszatérését hírdeti. A felekezetet Joseph Smith alapította 1830-ban az Amerikai Egyesült Államokban. Tanításukat egy Mormon nevű prófétának tulajdonított könyv foglalja össze. Egyházszervezetük élén a "látnok" áll, neki van alárendelve a 12 "apostolból" álló tanács. A vallás a mormonok részére előírta a többnejűséget (1890-ig). Központjuk és főtemplomuk az USA Utah állam-beli Salt-Lake-City-ben van. A missziós területeken egyszerű imaházakat, közösségi házakat tartanak fönn.

A reformáció XVI. századi rohamos terjedésére, egyre növekvő méreteire a római egyháznak válaszolnia kellett. III. Pál pápasága idején (1534-1549) magán a kúrián belül is megerősödött a megújulást kívánók pártja, és ezáltal megkezdődhetett az elméleti-ideológiai felkészülés a reformációval való offenzív harcra. A bíborosi testületben szerephez jutott Contarini, a katolikus reform fő szószólója, de a nápolyi-spanyol inkvizíció atyja, Carafa is. A katolikus reform megújította a szerzetesi ideált és szervezetet, új, harcos szerzeteseket termelt ki (theatinusok, 1524-től, kapucinusok 1526-tól, barnabiták 1530-tól, orsolyiták 1530-tól, mizerikordiánusik 1540-től, stb.). Az ellenreformáció legfőbb támasza a spanyol eredetű jezsuita rend volt (Jézus Társasága, Societas Jesu, 1540), alapítója Loyolai Sz. Ignác (1491-1556) volt. A rend átvette és saját képére formálta a humanista kultúra gondolatait, módszereit egyaránt. Míg Luther és Kálvin az Írásra alapozott racionális és puritán hittel nyerte meg magának az embereket, a katolikus megújulás vonzerejét Loyola és rendje a szenvedélyes, rajongó hittel, az érzelmek és a fantázia létjogosultságának visszaadásával, a barokk szellemiség kibontakoztatásával teremtette meg. A hármas szerzetesi fogadalom mellett negyediknek a pápa iránti feltétlen engedelmességet vállalták. Azzal váltak a kor vezető katolikus tényezőivé, hogy működésük során a reformáció tapasztalatait a katolicizmus számára adaptálták. Más téren az ellenreformáció előkészítése volt a pápai inkvizició (Sanctum Officium - Sacra Romana et universalis inquisitio) újjászervezése 1542-ben, fő ideológusa a spanyol dominikánus "tanultságú" Carafa bíboros volt, de a jezsuiták is támogatták. A tiltott könyvek indexe (tilalom, 1559) és az egyházi cenzúra bevezetése (1543) szintén Carafa nevéhez fűződik.

Ilyen előkészítések után ült össze a katolikus ellenreformáció ideológiai alapját megteremtő Trienti Zsinat 1545-ben, mely megszakításokkal, három ülésszakkal 1563-ig tartott. Legfontosabb feladata a katolikus dogmák konzerválása és megerősítése volt, elvágva ezzel a protestánsokkal köthető mindenfajta kompromisszum lehetőségét. Dekrétumait 1564-ben IV. Pius pápa (1559-1565) megerősítette, a határozatokból összeállított Trienti Hitvallás-ra valamennyi püspöknek és szerzetes főpapnak eskűt kellett tenni. A zsinat szellemének gyakorlati megvalósítására létrehozták a zsinati bíborosi kongregációt. Trient határozatait nem fogadták el mindenhol maradéktalanul, az egyes országokban lévő katolikusok helyzetét konkordátumok rendezték.

A Trienti Zsinat nyomán a liturgiát is megújították, egységesítették, s ezáltal az egyete-mes katolicizmus eszméjének a szolgálatába állították. Szent V.Pius pápa (1566-1572) kiépí-tette az elődjei által a zsinat helyes értelmezésére felállított kongregációt, a Congregatio S. Concilii-t. 1566-ban kiadta a papság számára a római katekizmust, és 1568-ban a megrefor-mált és egységesített római breviáriumot. A zsinatnak megfelelően ezzel a pápa a lelkészkedő és tanító papok hitbeli egységét kívánta megszilárdítani. A római miserítus véglegesedését és egységesítését jelentette az Ordo Missae Romanum (Római Misekönyv) kiadása, melynek kö-telező használatát az 1570-ben kiadott Quo primum kezdetű bulla rendelte el. Ezzel a katolikus egyházban a latin nyelv egyértelmű diadala következett a nemzeti nyelvek ellenében.

A reformáció elleni harc és a trienti egységtörekvés ismét felvetette a katolikusok és a keleti egyházak közötti kapcsolat megteremtésének az igényét. A újkor úniós törekvései - a lyoni (1245) és a firenzei (1431-1445) zsinatoktól eltérően - már nem számíthattak az egész keresztény kelet megnyerésére. Meg kellett elégedni azzal, hogy egyes egyházrészekből személyek vagy kisebb csoportok csatlakoztak a katolikus egyházhoz. A keleti egyházak ismertetésénél már felsoroltuk, röviden áttekintettük ezeket az ú.n. uniált egyházakat: azokat a csoportokat, melyek az egyes keleti egyházakból idővel egységre léptek a katolikus egyházzal. Megemlítésben ide kívánkozik (ezért ott elmaradt) a görögkatolikus egyház létrejötte.

A Kelet-európai ellenreformáció térhódítása során az itt nagyobb számban élő ortodoxok azonos megítélés alá estek a protestánsokkal, esetenként viszont a protestánsok üldözték őket. Talán ez is közrejátszott abban, hogy az itt lakó ortodox közösségek egy része kereste, majd létrehozta az egységet a katolikusokkal. A ruténok, a galíciai ukránok és részben a fehér-oroszok a Brest-Litowskban tartott püspöki zsinaton (1598) határozták el a csatlakozást, melyet még ugyanebben az évben jóváhagytak Rómában. 1698-1700-ban az erdélyi román ortodoxok gyulafehérvári püspöki szinódusa fogadta el az egyesülést. A tárgyalások a bécsi Udvar közvetítésével folytak, s először az uniáltak számára megalázó feltételeket szabtak (pl. ortodox püspökök katolikus újraszentelése). A túlkapásokat Róma megakadályozta, s az únió létrejött. A Brest-litowski únió hatására Gregorovics, Munkács-csernekhegyi püspök (1627-1633) szintén egyesülést kezdeményezett. Utódja, Taraszovics Bazil (1633-1645) személyében elfogadta az úniót, de erőszakkal visszalépésre kényszerítették. Végül két csernekhegyi szerzetes, Rostosinszky Péter és Kornicky Demeter tárgyalt Jakusich György egri püspökkel. Az 1646-os ungvári egyházmegyei gyűlésen a keleti szertartású magyarajkúak letették a katolikus hitvallást, de az egyesülést három feltételhez kötötték: az uniáltak változatlanul megtarthatják keleti szertartásukat, szabadon választhatják püspökeiket a keleti szokás szerint, valamint egyenlő jogokat élvezhetnek a római egyház papjaival egyházi és államjogi tekintetben. A jelenlegi vizsgálatunk szempontjából a legfontosabb a keleti (bizánci) szertartásrend megőrzésének a joga. Így a görögkatolikus templomok terének kialakításánál is lényegében a bizánci (ortodox) rítus érvényesül.

V. Pius 1570-es liturgikus reformja és az egységes római Ordo kiadása után a liturgiák terén a XX. századig lényeges változás nem történt. Fokozatosan kialakult a pápai kúria appa-rátusa, némiképpen gazdagodtak a pápai szertartások (pápakoronázás, pápai mise, temetés, a pápaválasztó konklávé szertartásai, stb.). Némi reform-kísérletet jelentett az I. Vatkiáni Zsinat (1869-től), mely azonban legfőbb eredményének a pápai tévedhetetlenség dogmájának kimondását könyvelheti el. A zsinatot 1870-ben bizonytalan időre elnapolták, valójában soha nem fejezték be. Liturgikus téren a befejezetlen zsinat semmilyen változást nem hozott, a reformációban azonban újabb kisebb hullámot indított el.

Németország és Svájc területén, főleg teológus tanárok körében heves ellenállást váltott ki a zsinatnak a pápai egyetemes püspökségre és tévedhetetlenségre vonatkozó tanításai. Döllinger Ignác müncheni egyháztörténész mozgalma a ókeresztény hagyományokhoz való erőteljes ragaszkodást ill. visszatérést sürgette. Münchenben,1871-ben a mozgalom első kongresszusán Friedrich von Schulte vezetésével megalakult az Ókatolikus egyház. Az első zsinatukon (Bonn, 1874) eltörölték a gyónást, a bőjtöt és a coelibátust, s a liturgiában fokozatosan a nemzeti nyelv használatára tértek át. Liturgiájukban nagyjából megőrizték a katolikus liturgia elemeit, szövegekben és külsőségekben egyaránt.

A XX. századi változások kezdetét jelentette Szent X.Pius (1903-1914) pápasága. Instaurare omnia in Christo (Megújítani mindent Krisztusban), trónralépési enciklikájának a mottója egy "konzervatív reform" programját vetítette előre. Első ténykedése az egyházi zene megreformálása volt. Az 1903-as Inter sollicitudines enciklika a gregorián egyházi éneket tette hivatalos istentiszteleti zenévé. 1904-ben elrendelte a liturgikus könyvek új kiadását, az énekrészek szerkesztését a gregoriánum kutatásával foglalkozó francia bencések végezték. 1911-ben a breviáriumon változtatott: lerövidítette, új beosztást adott neki, az ünnepek számát redukálta, és a vasárnapok tekintélyét helyreállította. 1907-ig több rendelkezés is foglalkozott a pasztorációs és liturgikus kérdésekkel, többek között a szentségek (elsőáldozás, házasságkötés) rendjével. A két világháború közötti időben a pápaság a politikai őrlődés időszakát élte. Egykori súlyát világra szóló jubíleumokkal (ú.n. szentévek, 1925, 1929, 1933-34.), közösségi eseményekkel (Eukharisztikus Kongresszus, 1881-től tartottak ilyent, rendszeressé 1922-től vált) és új krisztológiai tartalmú ünnepek bevezetésével (Krisztus-király ünnep, 1925., Jézus-szíve ünnep, 1928.) kívánta kifejezni. XI.Pius pápa (1922-1939) minden elődjét túlszárnyalta a szentté (33) és boldoggá (500) avatások száma terén. A szentek ünnepéről szóló enciklikáiban a középkori és az ellenreformációs szentek ideálját állította a modern ember elé példaképül. Divini cultus kezdetű apostoli konstitúciója (1928) a liturgia és az egyházi zene kérdéseivel foglalkozik. XII.Pius pápa (1939-1958) működése során folyama-tosan foglalkozott a politikával, "talán többet, mint az egyház belső életével" (Gergely J.). Az egyház fogalmáról kiadott enciklikája (Mystici corporis, 1943) a teológusok körében nagy vihart kavart, majd ugyanebben az évben nagyobb szabadságot engedélyezett az egyházi kutatásokban (pl. Biblia-kutatás) a tudományos módszereknek (Divino Afflante spiritu enciklika, 1943). Ugyanakkor minden téren elutasította az egyházirányítás demokratizálását, a co-gestio (együtt kormányzás) elvét. A Mediator Dei et hominium kezdetű enciklikában (1947) a tekintélyi elv alapján zárta le és utasította el a liturgikus reformot. A liturgiában (is) továbbra is hierarchikus rendet írt elő, nem engedélyezve a koncelebrációt (együtt-misézést).

A XX. század katolikus egyháztörténetének kétségtelenül legjelentősebb eseménye a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) volt, amely új korszakot nyitott a pápaság történetében és a liturgiában egyaránt. Meghírdetője és első szakaszának szellemi irányítója XXIII.János pápa (1958-1963) volt. A pápa a Trientinumból és az I.Vaticanumból kiindulva kívánt egy, a világ felé nyitott egyházat teremteni (aggiornamento). Munkáját és a zsinatot az utód, VI.Pál pápa (1963-1978) folytatta. A második ülésszak (1963) kézzelfogható eredménye a Szent liturgiáról szóló konstitúció elfogadása volt. Az 1964-től folyamatosan kiadott instrukciók nyomán 1969-re készült el a Megújított római miserend (Ordo Missae). Már XXIII.János pápa zsinati meg-nyitójában felmerült az ökumenizmus kifejezés (oikomené = szellemi közösség, egyetemesség). A zsinat folyamán a katolikum és az ökumenikum fogalmai külön-külön és kölcsönösen is mélyebb, átfogóbb értelmet nyertek, s ennek jegyében telt a harmadik ülésszak is. Még 1964-ben kihírdették a keleti egyházakról szóló Orientalium Ecclesiarum, és az ökumenizmusról szóló Unitas redintegratio kezdetű dekrétumot. A keleti és a nyugati egyházak viszonyában az oldódást, közeledést, a lehetséges párbeszédet jelezte, hogy 1965-ben VI.Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi patriarcha kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. Megfogalmazódott a különböző keresztény felekezetekkel való párbeszéd igénye is. VI.Pál pápa kezdeményezésére 1965-től katolikus megfigyelők működtek a protestánsokat tömörítő Egyházak Világtanácsában és a Lutheri Világszövetségben is. Amíg a II. Vatikáni Zsinat a liturgikus reform terén elérte a célját, addig a másik sarkalatos kérdésben, a kereszténység egységének, az oikoumené-nek a megteremtése során sokkal szerényebb eredményeket mutathat fel: a különböző keresztény vallások között lényeges közeledés sem teológiai, sem liturgikus téren nem történt. A katolikus egyház részéről újabb közeledési kísérletek történtek és történnek II.János-Pál pápa (1978-tól) kezdeményezései nyomán (Luther Márton kiközösí-tésének visszavonása 1999-ben, a pápa nyilvános bocsánatkérése az egyház részéről elkövetett visszaélésekért 2000-ben).

A továbbiakban a katolikus liturgikus reformok (Trient, II.Vaticanum) előtt célszerű a reformált egyházak liturgikus változásait áttekinteni.

1.1. Az evangélikus liturgia és építészeti kerete

(A fejezet Dr. Krähling János egyetemi docens munkája)

1.1.1. Luther reformja - liturgiai szempontból

A reformáció első szakaszában az istentisztelet (mise) reformjának a kérdése föl sem vetődött. A búcsúcédulákkal való visszaélések ellen 1517. október 31-én nyilvánosan fellépő Luther 95 tételt tett közzé. Egyedül a hitet, az isteni kegyelmet és a Bibliát tekintette a keresztény élet alapjának. A római egyház miséjét adottságnak tekintette, melynek megvan a hagyomány által megerősített alapja. Később minden változtatás azért történt, hogy az igehírdetés minél teljesebben és tisztábban érvényesüljön. A katolikus felfogással ellentétben az Oltáriszentséget nem megigazító áldozatként, hanem Krisztus egyetlen és megismételhetetlen keresztáldozatában való részesedésként értelmezte. A liturgiára az érvényes, hogy "Urunk maga szóljon hozzánk szent igéje által, és mi is szóljunk hozzá imádságban és dicsőítő énekben" (Luther szavai a torgaui várkápolna fölszentelésén). Ennek megfelelően a liturgiát nemzeti nyelven végezték, s a pap és a kórus antifonális énekeit gyülekezeti énekekkel helyettesítették. Az Oltáriszentség kiszolgáltatása mellett a mise másik súlypontja az igehírdetés, a prédikáció lett (20-30 perces).

Az evangélikus istentiszteletet három elem együttes léte jellemzi: 1. az istentiszteleten a gyülekezet közösséggé épül, 2. tanítás, 3. misszió. A Luther utáni "újító" mozgalmakat (ld. alább) azzal jellemezhetjük, hogy mindegyik e három elemből valamelyiket kiemelte a többi rovására (ortodoxia, pietizmus, racionalizmus, stb.).

Ma az egyes nemzeti egyházak között liturgikus különbségek vannak. Ennek az az oka, hogy az evangélikus egyházban a liturgia megállapítása püspöki jog. Nagy általánosságban elmondható, hogy a hagyományos liturgiákból kimaradt minden, ami az Ágostai Hitvallással nem egyeztethető össze. Az Ágostai Hitvallás az evangélikus egyház első, több cikkben megszerkesztett hitvallása. 1530-ban Augsburg (Ágosta) városában olvasták föl a birodalmi gyűlésen. Ezért nevezik a lutheránusokat ágostai hitvallású evangélikusoknak.

Az agendák (szertartáskönyvek) mindíg is úgy voltak szerkesztve, hogy a lelkésznek csak az istentisztelet vázát adja meg, ezen belül vannak kötelező részek: az Apostoli vagy Niceai Hitvallás, a Miatyánk, úrvacsoránál a Szerzés Igéi, az Ároni vagy Apostoli áldás, stb. Emellett a gyülekezet maga dönti el, hogy a liturgia végzésének melyik módját választja. A ma érvényes Agendában egységesen háromféle liturgikus rend van: 1. énekverses, 2. "liturgikus" (énekelt), 3. rövidített rend. Ezek mindegyikéhez kapcsolódhat úrvacsora, vagy anélkül is tarthatók. Az 1-2. rend szerint a mise első része sokban hasonlít a katolikus miserendre: kezdő ének, bevezetés = introitus, bűnvallás, kegyelemhírdetés, dicsőítő ének = gloria (utóbbi Nagy-pénteken elmarad). Rövid imádság után ige-olvasás következik éves rend (perikopa) szerint, majd a Hitvallást mondják el. A szertartásnak ezt a részét a pap az oltárnál végzi. A következő igehírdetési énekkel kezdődik az ú.n. szószéki szolgálat: a pap a szószékről hírdet igét. Általános könyörgő imádság után a befejező részben elmondják a Miatyánkot, majd az áldás következik. Ez azonban elmarad ill. az egész szertartás végére kerül akkor, ha gyónási és úrvacsorai szertartással folytatódik az istentisztelet. Ezeknél a pap ismét az oltárnál áll. A gyónás (bevezető ének, ima, ige-olvasás, gyónási ima, feloldozás) végeztével az úrvacsora bevezető imája (praefatio), a Miatyánk, a Szerzési Ige, majd az úrvacsora kiosztása következik. Ennél a hívek az oltár körül állnak, vagy az oltárt körüljárva két szín alatt veszik magukhoz. A 3. (rövidített) rend szerint a bevezető oltári szolgálat egyszerűsödik (kezdő ének, bevezető ima, ige-olvasás, hitvallás), a szószéki szolgálat nagyjából változatlan. Itt érdemes szólni az evangélikus istentiszteleten használt terítőkről és a papi ruházatról.

Paramentumok: az oltárnak három fontos terítője van: 1. fehér lenvászon terítő, 2. antependium: a mensa-oltár előrészét takarja, jelképi értékű, 3. az úrvacsorai edényeket (kehely, patena = tányér) letakaró textilia. Utóbbi két terítőnek a színe az év folyamán változik. A katolikus egyházban használatos liturgikus színek szerepe az evangélikus egyházban is megvan: adventben lila, Karácsonytól Vízkeresztig fehér, Vízkereszt utáni vasárnapokon zöld, nagybőjtben lila, Nagypénteken fekete, Húsvéttól Mennybemenetelig (Áldozócsütörtök) fehér, Pünkösdkor piros, Szentháromság-ünnepen fehér, a következő vasárnapokon zöld. Reformáció ünnepén és missziós ünnepeken piros.

Papi öltözetek: Luther öltözete az egyetemi professzorok tudós-köpenye volt, a galléron prémmel, mely az egyetemi rangot jelentette. Ebből alakult ki az ú.n. Luther-kabát. Luther korában a mindennapi életben széles körgallért is hordtak ("malomkerék-gallér"), amit ma is használnak az istentiszteleten egyes skandináv országokban. A Luther-kabát és a Mózes-tábla (elől kétágú fehér gallér) a legáltalánosabban elterjedt papi öltözet. A német uniált egyházaknál gyakran egyszerű fekete öltönyt használnak (Hessenben, Nassauban és Szászországban Porosz Frigyes egyesítette az evangélikus és református egyházat, innen van az uniált elnevezés). Finnországban és Svédországban használatban maradt a katolikus liturgikus viselet (alba, casula, püspöknél a pluviale, süveg és pásztorbot). Püspöki istentiszteleteken itt a középkori miseruhák is használatosak. Mivel Finnországnak 98%-a evangélikus, itt a hagyomány erősebben érvényesült, mint a különbözni-akarás. Magyarországon ma a szlovák gyülekezetek (pl. Békécsaba) az ünnepi istentiszteleteken használnak albát (mise-inget).

1.1.2. Az evangélikus templomépítészet alakulása

A reformból következően az evangélikus liturgiában az Oltáriszentség kiszolgáltatása mellett a szószéki szolgálat, az igehírdetés lett a liturgia másik súlypontja. Ennek megfelelően az oltár, a szószék és a keresztelőkút helyes elrendezése jelenti a térszervezés alapkérdését. Jelen összefoglaló célja és kerete nem teszi lehetővé, hogy az evangélikus templomépítés történetét rendszerezetten áttekintsük. Pusztán néhány kiragadott, de jellemző példával szemléltejük a liturgikus tér alakulását.

Riomfalva, XV. századi, ma evangélikus templom: 1. oltár, 2. szószék, 3. keresztelőkút, 4. papiszék, 5. padok, 6. orgonakarzat.

A reformáció kezdetén az áttért gyülekezetek a régebbi katolikus templomokat alakítoták át. Ilyenkor a diadalívre, vagy valamelyik előtte lévő, hajóbeli pillérkötegre került a szószék (esetleg eredetileg is már ott volt). A régi oltár használatban maradt, de előfordult, hogy a szószék alá oltárasztalt helyeztek. A kőből épült oltár (sepulchrum) nem volt előírás, s az oltáron szentségőrzés nem történik. Már a legkorábbi épületek térszervezése is a gyülekezeti összetartozást, mint alapfunkciót fejezi ki.

Schmalkalden, várkápolna, belső kép

Worms, Szentháromság-templom, belső kép és alaprajz

A schmalkaldeni várkápolnában (1590) került először az oltár fölé a szószék, ezt tekinthetjük a később általánosan elterjedt ú.n. szószékoltár alapschémájának. Hasonló elvek szerint, de sokkal gazdagabb kivitelben valósult ez meg a wormsi Szentháromság templomban (1709-1725). Ez már kifejezetten az evangélikus liturgia céljára tervezett, ám a katolikus építési tradícióktól elszakadni nem tudó épület. Több épület vette át a francia protestánsok, az ú.n. hugenották tértípusát (Magyarországon ilyen a győri evangélikus templom). Itt a földszinten elhelyezett hosszanti jellegű - szószékoltárból és padokból álló - berendezést fent körbefutó karzatok veszik körül. Pl. Charenton, hugenotta imaház (S. de Brosse, 1623.)

Charenton, hugenotta imaház (1623), alaprajz.

Általánosan igaz, hogy az evangélikus liturgikus tér irányított, gyújtópontjában a szószék és az oltár található. Ezen belül is a hosszanti irányítottság a szerencsésebb, mint a tisztán centrális, mely a gyűléstermekre emlékeztet. Leonhard Christoph Sturm 1746-ban megjelent mintakönyvében a longitudinális alaprajzok mellett centrálisokat is ajánl: háromszög, nyolcszög alaprajzzal. Ezek főleg Németországban terjedtek el, pl. Frankfurt, Sz. Pál templom (1787-1833). Néhány centrális kísérlet Magyarországon is történt (Maglód, Domony), de a Felvidéken is találunk ilyen példát (Késmárk).

Oktogonális és trianguláris templomterv L.C. Sturm 1746-os mintakönyvéből.

Centrális evangélikus templomok: 1. Frankfurt, Sz. Pál templom (1787-1833), 2. Maglód (1778), 3. Késmárk, fatemplom (1711), alaprajz.

Magyarországon az ellenreformáció korában (XVII. század vége-1781) erősen korlá-tozták a "nem katolikus" vallások gyakorlását. Megyénként csak két helyen, az ú.n. artikuláris helyeken tarthattak istentiszteletet, és itt is csak a falu házai közül nem kiemelkedő, toronyta-lan épületet emelhettek. A türelmi rendelet (1781) után fellendülő protestáns templomépítés külső jellegében hasonlóságot mutat az ekkor létesült, a kincstári uradalmakhoz tartozó kato-likus templomokkal. Az új területeken létesülő katolikus templomok kamarai típusterveit Tallherr József (1730.k.-1807) készítette, s ezeket a típusterveket előszeretettel felhasználták az evangélikusok is (a liturgikus tér megfelelő átrendezésével).

Nemeskér, evangélikus templom, alaprajz, metszet, homlokzat.

Keszőhidegkút (Tolna megye), az evangélikus templom axonometrikus metszete (Dr. Krä hling János rajza)

A "szükségleti templomépítészetnek" korai szép példája a nemeskéri evangélikus templom (1732), ahol a szigorú megkötöttségekből mesteri ácsmunkával erényt formáltak az építők. A kamarai típustervek hatása érződik Keszőhidegkút evangélikus templomának alaprajzi rendszerén (1794-1795).

A későbarokk, egytornyos, teremszerű és karzatos templomok jellegzetes berendezése a szószékoltár, mely a liturgia két gyújtópontját, az úrvacsorát és az igehírdetést egységes keretbe foglalta. A szószék (cathedra) és az oltár ilyen egytengelyű elhelyezése már a korai rómavárosi liturgiában is általános volt, az evangélikus gyakorlat ezt elevenítette föl. Az evan-gélikus templombelsők másik jellegzetessége a karzat, mely sokszor "L" vagy "U" alakban, egy vagy két szintben mélyen benyúlik a templomhajóba. Az oltárral szemközti (nyugati) része az orgonakarzat. Ismeretes, hogy az evangélikus liturgiában újra fontos szerepet kapott a nép-nyelvű közös ének, a korál, ezért a kísérő hangszer, az orgona is a liturgia szerves részévé vált. Főleg Erdélyben (pl. Homoród, Sövénység, Hégen, stb.) születtek olyan megoldások, ahol az oltár retabuluma fölött nem a szószék, hanem az orgona kapott helyet (orgona-oltár). A karzat többi részének praktikus oka volt: a befogadóképességet ill. az alapterületet növelte.

Magyar evangélikus szószékoltár alaprajza és nézete (Kalaznó, Tolna megye, 1787-1790)

Budapest, Deák téri evangélikus templom, alaprajz és homlokzat (tervezett és megvalósult állapot).

A magyar klasszicizmus korának egyik kiemelkedő protestáns egyházművészeti alkotása a Budapest Deák téri evangélikus templom (Pollack Mihály 1799-1809., mai homlokzata 1856-ból való Hild József terve szerint). Ez az épület "csak az akar lenni, aminek lennie kell, de az aztán tud lenni: szónoklásra és szónoklat meghallgatásra alkalmas belsőség. Ahogy minden zavaró elemről lemond habozás nélkül, egyszerűen ignorálja a templomépítés évszázadokon át megszentelt és mérhetetlennek tartott hagyományait és a történelmi stílusokkal egybeforrott külső kellékeit, az valósággal modern állásfoglalás az unum necessarum (az egy szükséges) mellett." (Fülep Lajos).

A XX. századtól ezek a templomépítési és térszervezési elvek különböző kísérleteken keresztül valósultak meg ill. tökéletesedtek. Az alábbi, 1900 körül született templomtervek jól szemléltetik, hogy a centralitás, a tengelyesség és az irányítottság hogyan szintetizálódott az evangélikus liturgikus terekben. A további, XX. századi (de későbbi) emlékek az irányítottsá-got bizonyos szcenikai elvek adaptálásával valósították meg.

1900 körül épült evangélikus templomok alaprajza: 1. Berlin-Schmargendorf (Paulus,1900.k.), 2. Heilbronn (Elsaesser, 1900.k.)

XX. századi evangélikus templomtervek: 1. Berlin, Gusztáv-Adolf templom (Bartning, 1932-1934), 2. Tampere (Finnország), Kaleva-templom (Reima Pirtilä , Raili Paatelainen, 1959-1966)

A berlini Gusztáv-Adolf templom liturgikus terében a szószék a templom tengelyében, de az oltár előtt található, olyan megoldással, hogy az oltárt nem takarja. Ez a "centralizált" modern kialakítás emlékeztet az ősegyházi gyakorlatban a templon-falban, később a lettnerben elhelyezett felolvasóhelyre, az ambóra (ld. rómavárosi liturgia, I. rész). A modern finn építészet sok templom-alkotása közül említésre érdemes a Tamperei Kaleva-templom. Csúszózsalus technológiával épített, szabad térformálású épület. Alaprajzi egyszerűsége a belső puritánsággal együtt szervesen kapcsolódik a templomépítés hagyományaihoz, mint amilyen szervesen kötődik a finn táj formai visszatükröződéséhez is.

1.1.3. Tervezési szempontok, követelmények

Végül meg kell említeni az evangélikus liturgia elemzése kapcsán azokat a követelményeket, amelyek a templomok tervezésénél, létesítésénél vagy átalakításánál jelent-kezhetnek.

Az istentisztelet lényeges része a gyülekezet közös igehallgatása, a keresztelés, az úr-vacsora-osztás, a közös imádkozás és éneklés. Ezért gondoskodni kell arról, hogy az isten-tiszteleti helyiség (templom, imaterem, oratórium) egységbe foglalja a gyülekezetet, jó látási és hallási viszonyokat teremtsen. Ugyanakkor sem a tér alakítása, sem a hívek mozgása ne akadályozza az oltár zavartalan használatát. Maga az oltár alkalmas legyen az úrvacsora-vétel szertartására: az oltárlap megfelelő nagyságú legyen, kellően hozzáférhető, az oltár körüli, térdeplővel ellátott korlát alkalmas legyen az adott létszám folyamatos úrvacsorai részesítésére. A szószéknek a gyülekezethez közel kell lennie, a hallhatóságot a templom (terem) minden pontján biztosítania kell (szószék feletti hangvető, újabban hangerősítő berendezés). Lényeges, hogy a templom karzatán, vagy más alkalmas helyen kellő terület álljon rendelkezésre az énekkarnak és az orgonának (harmóniumnak). A gyülekezeti ének ugyanis minden evangélikus istentiszteletnek a szerves részét képezi.

Megjegyzendő, hogy az evangélikus templomokban nem tilos a képek és szobrok alkalmazása: az oltárt többnyire Jézus életéből vett jelenetet ábrázoló oltárkép díszíti, esetenként szobrok (Mózes, Áron, Melchizedek, stb.) is előfordulnak. A karzat mellvédjét, az orgonaszekrényt szintén szokták díszíteni angyal-szobrokkal ill. ó- és újszövetségi jelenetekkel. Az oltárról viszont hiányzik a szentségház és az ereklyéket tartalmazó tartó, kép vagy szobor.

1.2. A református egyház liturgikus térigénye

A nyugati egyház reformjainak a sorában a lutheri reformoknál radikálisabb irányvonalat képviselt Ulrich Zwingli zürichi lelkész (1484-1531), majd követője, Kálvin János (1509-1564). Liturgikus reformjukban az ókeresztény istentisztelet két részét, az ige-liturgiát és az eukharisztiát teljesen különválasztották, s a hetenként vagy naponként tartott istentisztelet központi eleme a Szentírás felolvasása és az igehírdetés (prédikáció) lett. Ez jelentős változásokat hozott a liturgikus terek kialakításában.

1.2.1. A református egyház szertartásai

(Levárdy Ferenc összeállítása alapján)

Zwingli 1525-ben a Zürichi Rendtartásban foglalta össze istentiszteleti tanítását. Esze-rint a vasár- és ünnepnapi istentisztelet az igehírdetésből és imából állt, úrvacsorát csak Nagy-csütörtökön és Húsvétkor végeztek, de ezt is korábbi, szakramentális jellegétől megfosztva, emlékvacsoraként. Az ilyen úrvacsorai istentisztelet bevonulási énekkel és olvasmánnyal kezdődött (I.Kor.11,20-), az úrasztalnál elmondott dicsőítéssel, újabb olvasmánnyal (Jn.6,47.) és Hitvallással folytatódott. Újabb intelmek, bűnbánati szertartás és a Miatyánk elmondása után idézték az Utolsó Vacsora "Szerzési igéit", majd a kenyeret és a bort a 113. zsoltár éneklése közben kiosztották. A szertartást az asztalnál mondott hálaima és béke-áldás zárta.

Kálvin János először a hugenották lelkipásztoraként (1538-1541) ezt a szertartási rendet fejlesztette tovább Strassbourgban. Itt a szertartás az úrasztal előtti fohásszal (21. zsoltár), bűnbánati szertartással (bűnvallás, feloldozás) kezdődött. Ezután a gyülekezet elénekelte a Tízparancsolat első (1-3.) és második (4-10.) tábláját. Az egyes parancsolatok után a hívek - "latin" mintára - Kyrie eleison-t (= Uram irgalmazz) mondtak. Ezután követke-zett a szószéki szolgálat: a lelkész a szószékre ment, felolvasta az esedékes szentírási szakaszt, majd hosszan prédikált. A Miatyánk elmondásával és az ú.n. Ároni áldással (4.Móz.6,24-26.) fejeződött be. Második genfi tartózkodása idején Kálvin új istentiszteleti rendet adott (1542), melyben Farel Vilmos liturgikus rendjéhez alkalmazkodva elhagyta a Tízparancsolat éneklését ill. elmondását. A sakrámentumok (szentségek: keresztség, úrvacsora) kiszolgáltatását Kálvin alapvető fontosságúnak tartotta. Az úrvacsora sakrámentumát elvben minden alkalommal meg-tarthatónak mondja, a gyakorlat (visszaélések) azonban ezt viszonylag ritkává tették. Az úr-vacsorai rend az úrasztalnál történt. Könyörgéssel kezdődik, majd a lelkész idézi a Szerzés igéit (I.Kor.11,23-), bűnbánati és hálaadó ima után a lelkész kiosztja a kenyeret és a bort. Hála-ima és Ároni áldás fejezi be az istentiszteletet.

Európában kezdetben a református gyülekezetek nem egységes szertartási rendet használtak. Magyar-országon a XVI. század végén váltak el határozottan az evangélikus szertartásoktól. A kálvini hagyományok szellemében létrejött első magyar református szertartáskönyvek szerzői: Szenci Molnár Albert (1612), Milotai Nyilas István (1621) és Samarjai János (1636). A XVIII. század folyamán született Ágendák (szertartáskönyvek) szerzői: Zorányi György (1730), Kármán József (1787), Székelyudvarhelyi Kiss Gergely (1788), Nagy István (1788). A XIX. században a különböző szuperintendenciák (püspökségek) az egyes területeken kialakult szertartások egységesítésére törekedtek. Ilyen szellemben rendelkezett a Debreceni (1881) és a II. Budapesti (1904) Zsinat is. Ezek szellemében készült el Ravasz László püspök Ágendája (1927), mely jelenleg is meghatározza a magyar református istentiszteleti rendet.

A jelenlegi református szertartáskönyv szerint a teljes (vasárnapi) istentisztelet a fennálló énekkel kezdődik (introitus, invocatio). A következő főéneket a bibliaolvasás követi, majd a pap imát mond az igehírdetés előtt (prófétai ima). A szószéken felolvassa az igehírdetés alapját képező textust, majd hosszabb prédikációt tart, a végén imával. A Miatyánk elmondása után következik a hívek adományainak összegyűjtése (offertorium), majd az Ároni áldás és a befejező ének. A Sakrámentomos istentiszteletet, az úrvacsora-osztást évenként legalább hatszor végzik, mindannyiszor bűnbánati hét előzi meg. A szertartás az úrasztalnál folyik: köszöntés, fohász, a Szerzés igéi, beszéd, bűnbánati szertartás, a kenyér és a bor kiosztása. A hívek ezt az úrasztal körül állva, vagy az úrasztalnál elvonulva és azt megkerülve teszik. Hálaadó ima, Miatyánk, Ároni áldás és befejező ének következik. Az egyéb szertartások (keresztelés, konfirmáció, házasságkötés) mind az úrasztal előtt történnek. A keresztelés kellékei (kancsó, tálca) az úrasztali korlátnál vannak, maga a szertartás is itt történik.

1.2.2. A református liturgia építészeti kerete

Az eddig tárgyalt szakrális terek közül kétségtelenül a református gyülekezetek templomai a legegyszerűbbek. A hagyományos templomtér meghatározó elemei, az oltárok, szobrok, képek hiányoznak, s ez mindjárt a tér jellegét is meghatározza: "Az én házam imádságnak háza" (Mt.21,13.). Ennek megfelelően mint liturgikus tér csak akkor "él", amikor benne a gyülekezet istentiszteletet tart. Sem a "permanens szentségi jelenlét" (oltár, tabernaculum), sem a szentek, ereklyék tiszteletét kifejező szobrok, képek, mellékoltárok nem inspirálják a híveket a közösségi istentiszteleten kívül a templom látogatására. Megjegyzendő, hogy minden figurális ábrázolás - még a kereszt-feszület is - a református templomokban tilos (Megszégyenülnek mind a faragott képek szolgái, a kik bálványokkal dicsekednek" - Zsolt.97,7. - Károli Gáspár ford.). Kivétel lehet a szószék koronáján (hangvetőjén) gyakran elhelyezett pelikán, mint egyház-szimbólum. A liturgikus tér két meghatározó eleme a szószék és az úrasztal. Utóbbi minden esetben körüljárható, esetenként korlát veszi körbe. Itt a korláton, vagy az úrasztal közelében egy állványon van a keresztelésnél használt tálca és kancsó. Keresztelőkutat nem építenek, ritka esetben a korábbról meglévőt használják. Az asztal mögött vagy mellett, központi helyen van a kiemelt szószék: vagy a templom hosszanti, vagy a keresztirányú tengelyében (ld. alább). A szószékhez kapcsolódik, néha annak feljárójával egybeépülve készül a baldachinos papiszék. Szoktak ennek mintájára, de a szószék másik oldalán a presbiterek (gyülekezeti tanács elöljárói) részére is hasonló kiemelt padokat építeni.

Mint kisebbségi, esetenként üldözött vallás, a reformátusoknak is a templomépítésben korlátozásai voltak: pl. homlokzata az utcavonalra nem nézhetett, tornyot nem építhettek, a templom alapterülete meghatározott volt, stb. Ez utóbbi miatt a református templomoknak - az evangélikusokéhoz hasonlóan - elmaradhatatlan tartozékai a karzatok, néha több szintben egymás fölött. Ez a férőhely tekintetében az alapterület megnövelését jelentette. Emellett a karzaton fontos szerepe van az orgonának, mely a gyülekezeti énekek kíséretében nélkülözhe-tetlen szerepet játszott. Mind a földszinten, mind a karzatokon a padokat úgy helyezik el, hogy azok központosan a szószék irányába néznek.

A konkrét építészeti megoldásnál a korai példák között gyakori, hogy a középkorban megépült katolikus templomot alakították át a református liturgia igényei szerint. Ilyenkor a fölöslegessé vált berendezési tárgyakat (oltárok, szentségház, szobrok) eltávolították, a felhasználható részleteket (szószék, orgonakarzat, padok) viszont igyekeztek eredeti helyükön megtartani. Ebből alakult ki a hagyományos református liturgikus terek jellegzetes "féloldalas" elrendezése, hogy t.i. a szószék nem a hossztengelyben, hanem a korábbi (katolikus) gyakorlat szerinti eredeti helyén, az északi falon van. Ennek megfelelően a tér megközelítésében fokozott szerepet kap a déli kapu, a szószékkel szemben. Ilyenkor az üresen maradt apszis-térbe is padokat helyeznek, esetenként karzatot alakítanak ki.

Korábbi (katolikus) templomban kialakított református liturgikus tér: 1. úrasztal, 2. korlát, 3. keresztelőhely, 4. szószék, 5. papiszék, 6. padok, 7. orgonakarzat, 8. orgona, 9. szentélyben kialakított karzat, 10. nyugati kapu, 11. déli kapu.

A liturgikus tér ilyen átértelmezésére, átalakítására egyetlen példát mutatunk be, a somorjai (Samorin, Szlovákia) református templomot. XIII. századi eredetű, a XV. századi átépítések után 1575-től, majd 1789-től vált a református gyülekezet tulajdonává. A ma is álló és használatos szószék mutatja, hogy igyekeztek a régi templom bútorzatát megtartani, s ezeket adottságnak tekintve alakították ki a református liturgikus teret.

Somorja református templom, alaprajz: 1. úrasztal, 2. szószék (középkori), 3. papiszék, 4. presbiteri ülések, 5. orgona (középkori oltárhely), 6. padok, 7. középkori sekrestye, ma téli templom, 8. középkori tabernaculum (használaton kívül), 9. középkori stallumok.

A nem-átvett, tehát már eredetileg is a református liturgia igényeire épült templomoknál kezdetben egyfajta bizonytalan útkeresés tapasztalható: vagy az apszis nélküli, két végén karzattal ellátott terem formát választották, vagy átvették a megszokott, apszidiális zárású "katolikus" templomtípust, s azt rendezték be saját igényeik szerint. Az alábbi három magyar példát ötletszerűen választottuk ki.

XVIII-XIX. századi magyar református templomok: 1. Szalkszentmárton (1767), 2. Öcsöd (1784, a torony 1804-ből), 3. Mezőberény (1805), alaprajz.

Eleve református liturgiára tervezett templom "eszmei" liturgikus terének vázlata: 1. Úrasztal, 2. korlát, 3. keresztelőhely, 4. szószék, 5. papiszék, 6. papi öltöző, 7. presbitérium, karzatfeljáró, 8. karzat, 9. orgona, 10. padok.

A XIX-XX. századi református templomépítészet felismerte a liturgia alapvetően centrális térigényét. Többnyire szakítottak a longitudinális teremtemlom, főleg az apszisban végződő templom típusával. Az igehírdető és a hallgató látás- és hallásviszonyait figyelembe véve alakították ki a templomokat. A liturgikus tér axialitását és centralitását kifejező törekvések a hagyományos, kisméretű teremtemplomoknál is megjelentek: a liturgikus tér ezeknél is a hossztengely végpontjába került.

Brütten (Svájc), református templom (Rittmeyer, 1900.k.), alaprajz.

Centrális református templomok: 1. Planegg (T. Fischer, 1926.), 2. Karlsruhe, "Krisztustemplom" (1900)

A református templomok centrális térigényének felismerése és tudatos alkalmazása nyomán kikristályosodott a görögkereszt, a latinkereszt és a "T" alaprajzú templom, valamint már a XVII. századtól rendszeresen visszatérő saroktemplom típus.

Hofstä tten, falusi templom (Kindler, 1900.k.)

Kereszt-alaprajzú református templomok: 1. Mannheim, János-templom (Curjel és Moser, 1905), 2. Kray, keresztalakú templom (Senz, 1900.k.), 3. Amsterdam, templomterv (1620), alaprajz.

Kereszt-alaprajzú református templomok: 1. Mannheim, János-templom (Curjel és Moser, 1905), 2. Kray, keresztalakú templom (Senz, 1900.k.), 3. Amsterdam, templomterv (1620), alaprajz.

"T" alaprajzú református templom (Bochum, Béketemplom, 1900.k.)

Chr. Sturm "saroktemplom" terve (1711)

Kör- és bővített sokszög alaprajzú református templomok: 1. Lichterfeld, körtemplom, 2. Berlin, "Új templom", alaprajz.

A tisztán centrális építészeti formával dolgozó templomterveknél sem tudták megkerülni a centrális és az irányított tér ellenmondását. Esetenként a tisztán kör-alaprajzzal is kísérleteztek, mint az Lichterfeld förtemplománál látható (Kuhlmann, 1910.k.). A gyülekezeti tér a színházi előadótermek rendszerét követi. Szerencsésebb kísérletek a karéjokkal bővített sokszög-alaprajz alkalmazásával folytak (pl. Berlin, "Új templom", 1910.k.). Ilyenkor a láthatóság és hallhatóság biztosítása érdekében a liturgikus teret (szószék, úrasztal) a sokszög valamely sarkára állítják.

A fenti fejlődést ill. törekvést érdemes néhány jellemző magyar példán keresztül is végigkísérni. A tisztán hosszanti elrendezéseknél a liturgikus tér vagy az északi hosszoldalra kerül, a középkorból örökölt "féloldalas" megoldásban, vagy - szintén középkori példaképek alapján - a hossztengelybe kerül. A klasszicista görögkereszt alaprajzú katolikus székesegyházak mintájára is próbálkoztak református templomépítéssel, míg a "T" kompozíció már a kifejezetten református térigényeket szolgálta.

Klasszicista magyar református templomok: 1. Cegléd, 2. Debrecen, Nagytemplom, alaprajz.

Sokszögre szerkesztett neogótikus református templomok: 1. Szeged, 2. Budapest, Szilágyi Dezső tér, alaprajz.

Tömeghatásában a nagy katolikus székesegyházakat idézi a ceglédi ref. templom (Hild József, 1835-1857), liturgikus terében a centralitást és az axialitást próbálta ötvözni. A debreceni ref. Nagytemplom (Péchy Mihály, 1805-1818) "latinkereszt" ill. "T" alaprajzában már a konkrét református térigény valósult meg. Itt adottság volt a mai templom helyén a középkorban állt Sz. András templom, melyenek falai eleve meghatározták a templom alapméretét. A rávezetés ill. az útviszonyok miatt a középkori templom hossztengelye itt kereszt-tengellyé vált.

A centrális tér "geometrikus demonstrálása" a magyar református templomépítészet historizáló irányzatában valósult meg. A német példákkal rokon módon megjelent a karéjokkal ill. apszisokkal bővített háromszög, majd ötszög térforma: Szeged, ú.n. "Kakastemplom" (Schulek Frigyes, 1880) és Budapest, Szilágyi Dezső téri templom (Pecz Samu, 1893-1896). Hasonló, de oktogonális kísérlet a szolnoki templom is (Czigler Győző). Valamennyinél a konvencionális szerkesztéssel ellentétben itt mindíg a bejárattal szembeni tengelybe nem apszis, hanem falsarok esik, s ide helyezik a szószéket. A centrális tér összetett, új megfogalmazását mutatja a debreceni Nagyerdei református templom. (Kálmán Ernő). Megmaradt a liturgikus tér oldalirányú megközelítése: a szószékkel szembeni falon nincs bejárat.

Debrecen, Nagyerdei református templom, alaprajz.

A templomépítés külföldi és hazai elveiről csupán néhány gondolatot érdemes kiemelni (Dr. Lőrincz Zoltán disszertációja /1999/ alapján). A református templomépítészetben az építészeti-műszaki, a művészeti és a teológiai gondolkodásmód jellegzetesen ötvöződik. E téren az első jelentős törekvést Drezdában 1906-ban fogalmazta meg a Protestáns Egyházi Építészeti Kongresszus , majd 1919-ben megjelent művében (Vom neuen Kiechenbau) Bartning teszi föl az aktuálissá vált kérdést: mit jelent a szakrális építészet, és ezen belül a református templomépítészet egyáltalán szakrális-e? Ezen belül gyakorlati kérdés, hogy a templomnak nyitva kell-e lennie az istentiszteleten kívül is, s a templom egyszerű gyülekezeti hely, vagy a vallás kifejezési formája is. 1924-ben Martin Elsä sser és Paul Girkon teológus nagy általánosságban fogalmazta meg a protestáns templomépítészet programját: 1. A protestáns egyházépítészet nemcsak prédikáló helyet hoz létre, hanem építészeti szimbólum, azaz "Épített Ige". 2. A formális program olyan építészetet kíván, amely nem esetleges és a korszak emberéhez sorsszerűen közel áll. 3. A liturgiai program a kultusz térprogramja. Az oltár csak egy irány az úrasztal felé, a másik irány azonos a centrális igehírdetési hellyel és a kereszt "alapkövével". Ezek a kérdésfelvetések is bizonyítják, hogy a protestáns templomépítészetnek saját törvényszerűségei vannak, és teológusok bevonása nélkül az építési feladat nem oldható meg. A magyarországi református templomépítészetben Réz László 1909-ben a centrális templomtervek kritikájaként fogalmazta meg a templommal kapcsolatos követelményeket: A reformált vallás szolgálatában álló templom alaprajza csupán a hosszúkás négyszögalak lehet, mint főhajó, mellyel vagy párhuzamosan haladjanak az oldalhajók, vagy derékszögben illeszkedjék a főhajóhoz az oldalhajó. A továbbiakban egyértelműen kiemeli a templomon belül a liturgiális követelmények elsődlegességét. Ravasz László püspök szerint (1942) a református templom gyülekezeti hajlék, alapjában véve családi ház, ahol a családfő maga Isten, bibliai tisztaságú, a szószék középen álljon és előtte legyen az Úrasztala, valamint a keresztelő medence, jellemezze belső és külső világosság. Istentiszteletünk evangéliumai tisztaságából következik, hogy templomaink fala fehér, semmiféle kép vagy ábrázolás benne nincs, festménynek, szobornak nyoma sem található benne. A Református Egyházban ma érvényes Ágenda a templom liturgikus teréről elég szűkszavúan nyilatkozik: "Az építés korára utaló és a tájjellegű sajátosságok mellett minden református templomra az a tudatos törekvés jellemző, hogy az igehírdetés és a sakrámentum egyaránt középponti helyet kapjon, az Úrasztala és a szószék minden padból látható, a prédikáció pedig jól hallható legyen. Ezt a célt szolgálja a szószék, az Úrasztal és a padok megfelelő elhelyezése."

1.3. Egyéb reformált egyházak liturgikus terei

A reformált egyházak istentiszteleti rendje többnyire a református liturgikus szokásához áll közel, így szakrális tereik is igen egyszerűek: szószékből és Úrasztalból állnak. Néha a szószéket is csak egy falolvasó állvány (pulpitus) helyettesíti. A gyülekezeti ének, az énekkar és az orgona (harmónium, esetenként zongora) valamennyi felekezetnél fontos, de külön karzatot e célra csak ritkán építenek. Az énekesek és a zenészek inkább magán a gyülekezeti téren belül kapnak helyet. Az épületegyüttes (imaház, gyülekezeti terem, lelkészlakás) sokszor tudatosan az ókeresztény háztemplomok elrendezését követi. A templomtéren belül kisebb eltérések lehetnek:

A baptista egyház templomaiban, imaházaiban a liturgikus tér elengedhetetlen része a keresztelő medence az alámerítéses keresztelés szertartásának lebonyolítására. Ez lehet magában a liturgikus térben, a használaton kívüli időben lefedve, de lehet a liturgikus térrel egybenyitható külön helyiségben is. Utóbbi a gyakoribb, mert a keresztelőtérhez további kiszolgáló helyiségeknek is csatlakozni kell (pl. öltözők).

Az unitárius egyház templomaiban inkább a részletképzésben, a formákban láthatók speciális elemek: a templom díszítése tudatosan ragaszkodik az erdélyi formakincshez (terítők, fafaragás, kopjafák, stb.).

A gyűjtőnéven anglikán egyháznak nevezett csoporton belül két, eléggé eltérő liturgikus formáció érvényesül. Az angol episzkopális egyház a VIII.Henrik király (1509-1547) által 1534-ben elindított elkülönülés után mind a teológiában, mind a liturgiában számos "katolikus" elemet őrzött meg, a reform csupán az egyházigazgatás önállóságára korlátozódott. Így a templomokban megmaradt az oltár, a papi kórus, s maga az istentisztelet is sokat megőrzött a korábbiakból (szertartás menete, papok liturgikus öltözete, felszerelési tárgyak). Az angol egyházon belül a protestáns szinezetű irányvonalat a presbiteriális egyház képviseli. VI. Edward király (1547-1553) idején radikalizálódott a reform, és kifejezetten protestáns (= kálvinista) formát öltött. Eltörölték a misét, a szentek tiszteletét, a körmeneteket, megszüntették a kolostorokat. I.Erzsébet (1558-1603) idején fogalmazták meg a 39 cikkelyből álló anglikán hitvallást (1571). A presbiteriális egyház templomai a liturgikus tér alakításában is a kálvinista előírásokat követik.

London, Sz. Pál székesegyház, alaprajz.

Az angol egyház újkori építészetében furcsa kettősség tapasztalható: amíg a liturgia a protestáns imaházak kifejezetten egyszerű terét igényelné, addig a templomépítészet erősen kötődik a középkori katedrálisok akkor funkcionálisan is indokolt összetett tereihez. A londoni Sz. Pál székesegyház (Christopher Wren, 1673-1710) ennek a tradicionális térformának az újkori megfogalmazása.

Bonnya (Somogy m.), evangélikus-református templom (1883), alaprajz.

Az ellenreformáció befolyási területein szólni kell a két (több) felekezet által használt imaházakról, templomokról. Ilyenkor az oltár (evangélikus) és az Úrasztal (református) egymás mellett vagy előtt helyezkedik el, a szószék használata közös. A Somogy megyei Bonnya temploma (1883) eredetileg az evangélikusok számára épült, díszes szószékoltárral. Ugyanakkor a templom napjainkban is otthont ad a faluban kisebb létszámú református gyülekezetnek is. Az oltár és az Úrasztal tengelyesen helyezkedik el.

A reformált egyházak sorában speciális helyet foglal el a mormon egyház (Jézus Krisztus Mai Szentjeinek Egyháza). Az egyházalapítás Joseph Smith (1805-1844) látomásaira és a prófétai tartalmú Mormon könyve "megfejtésére" (szerkesztésére) vezethető vissza 1823-1827 között. A tényleges egyház-alapítás és egyház-szervezés Brigham Young (1801-1877) nevéhez fűződik, aki a mormonok hosszú üldözése és vándorlása során megalapította Utah államot és annak fővárosát, Salt Lake City-t (1847), s ugyanitt a mormon egyház központját. A hat-tornyú katedrális 1859-ben készült el, mely a várt krisztusi megjelenés és ezeréves államalapítás színhelye lesz. A mormon misszió kiterjedt tevékenységet folytat, Magyarországon 1990-től működik mormon egyház.

A főtemplomon kívül a missziós területeken a mormonok csak imaházakat, gyülekezeti házakat működtetnek. Ezekben a liturgikus tér egyszerű gyűlésterem formájában valósul meg. A főtemplomban végzett liturgia a nem-beavatottak számára nem ismert. Fejlett zenei kultúrájuk alapján feltételezhető, hogy az ének és a zene fontos szerepet kap az istentiszteleteken. Kifejezett papság, "egyházi rend" nincs az egyházon belül, a maga területén minden mormon papi hivatást lát el. Teológiájuk nehezen áttekinthető, átmenet az antitrinitárius monoteizmus és a monolátria között. Misszós tevékenységükben fontos szerepet kap az elhúnytaknak szóló igehírdetés, s ehhez kapcsolódóan a családtörténeti kutatás. A megismert és megtért elhúnytak lelkeiért a nagyobb központokban rendszeres halotti szertartást végeznek, s itt tartják őket nyilván.

2. Katolikus reformtörekvések a XVI. századtól

A köztudatban a XVI-XVII. század úgy él, mint a katolikus ellenreformáció kora, melyet a jezsuita rend fellépése és a Trienti Zsinat fémjelez. Tény, hogy a reformáció megindulása, majd kiteljesedése a katolikus egyház szükségszerű ellenállását váltotta ki. Ugyanakkor ezektől függetlenül is szükségessé vált a katolikus egyház belső reformja, megújulása. Ez az önreform már jóval a reformáció előtt megindult, s mint folyamat túlélte a reformáció nagy hullámát. Ennek első jele volt a hagyományos szerzetesrendek mellett a laikus közösségek létrejötte.

A laikus közösségekben (testvérületek, oratóriumok) - hasonlóan az ókeresztény első szerzetesi közösségekhez - újra a laikusoknak jutott nagyobb szerep. Ezek vagy karitatív céllal alakultak (betegápolás, lelenc-nevelés, stb.), vagy a vallásos élet mélyebb megvalósítását tűzték ki célul. Ilyen volt pl. Vicenzában Szent Jeromos oratóriuma (1494), Genovában az Isteni szeretet testvérülete (1497) vagy Rómában az Isteni szeretet oratóriuma (1515).

Ezzel párhuzamosan a meglévő szerzetesi közösségeken belül is érvényre jutott a megújulás igénye. A monasztikus és a kanonikus rendeknél az általános törekvés az eredeti szabályzat szellemének visszaállítása volt. Ennek érdekében a bencések és a ciszterciek reform-kongregációkba tömörültek. A kamalduli és a karmelita rendnél 1520 körül valósult meg az obszervancia (visszatérés az eredeti szabályzathoz). A ferences renden belül 1517-ben vált szét véglegesen a rend enyhébb szabályzatú ága (konventuálisok) és a reformot megvalósító ág (obszervánsok).Ugyanakkor a korábbi remeterendek (ágostonos remeték, pálosok) egyre inkább szakítottak eredeti életformájukkal, a reformokat már mint városi kontemplatív rendek valósították meg. A dominikánus renden belül - talán egyedülálló módon - nem volt szükség lényeges reformokra. Kifejezetten a reformok szellemében új szerzetesrendek is keletkeztek.

A teatinusok rendje (Clerici regulares Theatini) az Ágostoni Regula alapján jött létre 1524-ben, alapítói Sz. Kajetán és Carafa Péter voltak. Céljuk az igehírdetés és a liturgia minél tökéletesebb végzése volt. A kapucinus rend (Ordo Fratrum Minorum Capucinorum) a ferences rend reform-kongregációjaként keletkezett 1525-től, önálló renddé 1619-ben vált. Alapítója Matteo da Bascio. A barnabiták rendjét (Clerici regulares S. Pauli) 1531-ben alapította Zaccharia Sz. Antal, szintén az Ágostoni Regula alapján. Fő feladatuk a népmissziók rendezése volt. A szomaszkaiak rendjét (Clerici regulares S. Maioli Papiae Somaschae) Emiliai Sz. Jeromos 1532-ben alapította, más néven hieronimitáknak is nevezik őket. Céljuk az ifjúság nevelése volt. Az orsolyiták apácarendjét az árvanevelés és beteggondozás céljára alapította Merici Sz. Angela 1535-ben.

Hasonló szellemben és céllal alakult néhány újabb szerzetesrend a Trienti Zsinat után is. Az oratoriánusok kongregációját Néri Sz. Fülöp alapította 1564-ben. Célja az ifjúság nevelése, a tudományok és a művészetek pártolása volt. Az irgalmasok betegápoló rendjét Istenes Sz. János hozta létre 1540-től, kórházakat tartottak fönn. A piaristák (Kegyes tanítórend, Ordo Scholarum Piarum) Kalazanci Sz. József működése nyomán keletkeztek 1579-től. Fő feladatuk az iskolák fenntartása és a tanítás volt.A lazaristák (misszós papok) társulását 1633-ban Paulai Sz. Vince alapította. Néhány apácarend is elsősorban nevelési céllal alakult, pl. Angolkisasszonyok (1609), Vizitációs nővérek (1610), Miasszonyunk kongregáció (1598), stb. Betegápolásra az Irgalmas nővérek társulata alakult 1634-ben.

A fenti szerzetesi társulások sem a liturgiában, sem a szakrális építészetben nem hoztak olyan változást, hogy külön tárgyalásuk indokolt lenne. A korszak kétségkívül leghatásosabb, és az egyházi reformot legjobban meghatározó szerzetesi közössége a jezsuiták (Jézus-társaság, Societas Jesu) voltak.

A jezsuita rend alapítója Loyolai Sz. Ignác (1491-1556) baszk kaonatiszt volt. Háborús sérülését követően Montserrat-ban, majd Manresa-ban remetéskedett. Teológiai tanulmányai során 1534-ben papi szövetséget hozott létre zarándokpapok ill. reformált papok néven. Ezt hagyta jóvá 1540-ben III.Pál pápa, mint önálló szerzetesrendet, kongregációt, feladatait némiképpen módosítva. A rend valamennyi kolostori kötöttséggel (megkülönböztető viselet, közös zsolozsma, stb.) szakított. Szerzeteseik a fogadalmat több fokozatban tették le. A korábbi hármas szerzetesi fogadalom (szegénység, engedelmesség, szűzesség) negyedikként a római Szentszékhez való feltétlen hűséget is felvették. Ezzel váltak a katolikus reform - mindíg Róma szándékait képviselő - "láthatatlan hadseregévé".

2.1. A Trienti Zsinat reformjai

A külső reformok elleni harc, ugyanakkor a belső reformok megvalósítása jegyében, de alapvetően "önvédelmi " jelleggel ült össze 1545-ben Trientben (Trento, latinosan Tridentium) a katolikus egyház zsinata. A három ülésszak (1545-1547, ill. 1549, 1551-1552, 1562-1563) dogmatikai, liturgikus és egyházfegyelmi kérdésekkel foglalkozott. Vizsgálatunkban a lényegesek a zsinatnak a liturgia terén végrehajtott változásai, hiszen ezeknek a Zsinatot követő szakrális építészetben maradéktalanul meg kellett valósulnia.

A mise szertartási rendjében lényegében a késő-középkori állapotot rögzítették, megszüntetve azonban az ott ismertetett torzulásokat (multifaciális mise, missa sicca, "skatulyás" mise, stb. - ld. II. rész 3.2. fejezet). Korlátozottan megmaradtak a mise-sorozatok. Továbbra is élt a magánmise lehetősége, de tilos lett a szertartásokon a nemzeti nyelv használata és az együtt-misézés (koncelebráció). A híveknek és a misén részt vevő (de nem celebráló) klerikusoknak a két szín alatti áldázása megszűnt (21-22. ülés). Tervbe vették a mise- és szertartáskönyvek revízióját, egységesítését, ezt pápai hatáskörbe utalva. Ennek megvalósulása lett a Sz. V.Pius pápa által jóváhagyott egységes római misekönyv (1570). Ehhez kapcsolódott az egyházi (liturgikus) naptár egységesítése, az egyes ünnepek rangjának meghatározása. Az egyes napokon végzendő, vagy végezhető szertartások rögzítésére tervbe vették az adott évre és adott napra szóló útmutató (directorium) kiadását.

A szentségek rendjében véglegesedett a bérmálás, a kenet és a házasságkötés önálló szentségi rangja, így kialakult a "hét szentség" liturgikus rendje. Lényeges reformok az egyházi rend (papszentelés) terén történtek (23. ülés), de szabályozták a szerzetesi életforma általános elveit is (25. ülés).

A liturgikus élethez tágabban tartozó egyéb fontos döntések is születtek a befejező (25.) ülésen. Ezek közül jelentős a tisztítóhely tanításának megerősítése, a keleti és a reformált egyházak tanításával szemben. Ez további létjogosultságot biztosított a fogadalmi gyászmiséknek és az egyéb halotti szertartásoknak, temető-látogatásnak. Elfogadták a szentek közbenjárásáról szóló korábbi, de a reformált egyházak által elvetett tanítást is. Ez a szentek tiszteletére bemutatott fogadalmi miséknek és a misén kívüli ájtatosságoknak teremtett ideológiai alapot. Az ereklyék és képek tisztelete a templomokban végzett zarándoklatoknak és misén kívüli ájtatosságoknak hozott újabb fellendülést. Végül megerősítették az egyházi búcsúról szóló korábbi tanítást.

2.2. A katolikus liturgia alakulása Trient szellemében

A Trienti Zsinat dekrétumait 1564-ben IV.Pius pápa (1559-1565) megerősítette, majd a határozatok alapján összeállított Trienti Hitvallásra valamennyi katolikus és uniált keleti püspöknek és szerzetes főpapnak esűt kellett tennie. A liturgikus reformok gyakorlati megvalósítása az utód Sz. V.Pius pápára (1566-1572) maradt. 1566-ban kiadta a papság számára a római katekizmust, 1568-ban a megreformált és egységesített római breviáriumot (papi zsolozsmák rendje). A római miserítus egységesítését és végleges formáját jelentette a római misekönyv (Ordo Missae Romanum) kiadása 1570-ben. Mivel ez - kisebb módosításokkal - a II. Vatikáni Zsinatig érvényben volt, az újkor katolikus liturgiákat ennek alapján tekintjük át.

2.2.1. A mise rítusának alakulása

A katolikus templomokban továbbra is a leggyakrabban végzett szertartás a mise volt: minden papnak minden nap kellett miséznie (Karácsonykor és Halottak napján háromszor). Ennek megfelelően a liturgikus tér alakításában továbbra is meghatározó volt a misézőhely (-ek), az oltár (-ok) kialakítása. Véglegesedett a miséknek az ünnepélyesség szerinti besorolása és "értékrendje".

A legegyszerűbb forma volt a csendes mise (olvasott mise, missa lecta), amit a pap egy ministránssal az oltárnál teljesen csendben végzett. A következő fokozatot a már a hívek jelenlétét és közreműködését is feltételező énekes mise (missa cantata) volt. Szertartása megegyezett az előbbivel, de a pap a mise egyes részeit énekelve mondta, s erre a hívek vagy a kórus énekelve válaszolt. A nagyobb papi segédlettel bemutatott ünnepélyes mise (missa sollemnis) szertartásában többet őrzött meg a gallikán és a későbbi középkori hagyományokból. Itt nagyobb szerepet kaptak, és ténylegesen is megjelentek a "vonulások". Az evangélium olvasásához a diakónus gyertyavivők és tömjénező kiséretében vonult a felolvasás helyére, felajánláskor a szubdiakónus vitte fel a letakart kelyhet az oltárra, az áldoztatáshoz a pap szintén a gyertyavivők kíséretében vonult. A mise állandó (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Benedictus, Agnus Dei) és változó (Introitus, Graduale-csoport, Offertorium, Communio) részeit a kórus énekelte, ezek egy része alatt a pap és a segédlete a trónusnál foglalt helyet. A két segédkező, a diakónus és a szubdiakónus a mise során több önálló feladatot is ellátott. Az ünnepélyes "mozgások" résztvevői voltak az akholytus-ok (gyertyavivők), a thuriferus (tömjénező) és más alacsonyabb egyházi rendek. Szertartásában ezzel majdnem megegyező volt a püspöki mise (missa pontificalis), itt a püspök fogadása és személyes jelenléte hozott további gazdagítást a rítusba (pl. főpapi jelvények fölvétele, főpapi áldás, stb.). Az ünnepélyesség szerinti rangsort a pápai mise (missa papalis) zárta. Ebben a segédkezők létszáma (12 diakónus) mellett egyéb, a liturgiát gazdagító tényező is helyet kapott (pl. evangélium fölolvasása görög és latin nyelven, felajánláskor a sekrestyés "étekkóstolója" az esetleges mérgezést megelőzendő, a pápa áldozása a trónuson, stb.).

A misék sorában továbbra is különleges helyet foglalt el a gyászmise (requiem), melynek szintén megvoltak az előbb felsorolt ünnepélyességi fokozatai, de a misemondás alkalma szerint is különbségek voltak: obitus, a halál vagy temetés napján bemutatott mise, diversario, a temetés utáni 3., 7., vagy 30. napon mondott mise, anniversario, a halál évfordulójának miséje.

A misék rendjében ilymódon kialakult bonyolult hierarchiát, az egyes napokon, ünnepeken mondható misék fajtáit rögzítették az egyházi naptárak ill. az évenként szerkesztett direktóriumok. Ezek az adott naptári konstellációban határozták meg, hogy egy-egy állandó és változó ünnep hogy viszonyul egymáshoz, melyik a magasabb "értékű", így a nap szertartását melyik szerint kell végezni. Ugyanígy a direktórium határozta meg a liturgikus ruhák színét is: a fehér a Jézus, Sz. Mária és a nem-vértanú szentek ünnepeinek a színe, vörös a Pünkösd és a vértanú-szentek ünnepein használatos, zöld színű ruhát öltenek azokon a napokon, amikor semmilyen jelentősebb ünnep nincs, végül lila a bőjt, fekete a gyász színe.

A mise rítusának kialakításakor a leggyakrabban használt, ú.n. csendes mise (missa lecta) térigényét vették figyelembe. Ebben valamennyi cselekmény, mozgás csak jelképes, s az ünnepélyes mise rítusában ezek a mozgások válnak ténylegessé, gazdagodnak föl.

A pap a mise tartozékaival (összerakott kehely) együtt a ministráns kíséretében az oltárhoz vonul. Ettől kezdve a korábbi miserítusok összes "vonulását" csak rövid zsoltárversek helyettesítik: a pap az oltár előtt állva végzi el a teljes szertartást. A középkori gyakorlatból elmaradtak a terjengős imák (tropusok, himnuszok, szekvenciák), kialakulnak viszont a mise különböző részeihez kötődő tiszteletadási testhelyzetek: fejhajtások, térdhajtások, a hívek felállása, letérdelése, stb. Az egész "tridentinus" misére jellemző az Oltáriszentség iránti tisztelet: a pap gyakori térdhajtása, meghajlása az oltáron lévő adományok előtt, az úrfelmutatás "szentségi pillanatának" kihangsúlyozása (sűrű térdhajtás, csengetés, hívek letérdelése, esetleg tömjénezés. Ennek a túlzott tiszteletnek egyik barokk-kori elburjánzása volt az ú.n. szentséges mise.

A "szentséges misében" az ünnepélyességet fokozta, hogy egész mise alatt a tabernákulum feletti szentségi trónusra imádásra ki volt téve az Oltáriszentség. Ilyen misében mind a pap, mind a ministráns az oltár közepe előtt elhaladva, vagy ott bármit végezve, térdhajtást volt köteles tenni. A "permanens szentségi jelenlét" ilyen kihangsúlyozása szinte elvette a jelentőségét az oltáron, a misében létrejövő szentségi cselekménynek. Mindez a híveknek további "passzív" részvételét segítette elő, ugyanis a misében a hivek áldozása, részesedése még a középkorhoz képest is tovább csökkent.

2.2.2. Egyéb szertartások

A szentek és ereklyék tisztelete, a búcsúk, lelkigyakorlatok és zarándoklatok nyomán felduzzadt a misén kívüli szertartások száma. A legjellemzőbb, hogy a szentségeknek a korábban mindíg misével kapcsolatos kiszolgáltatása független szertartássá vált (keresztelés, bérmálás, házasságkötés, papszentelés, de kialakult a misén kívüli "áldoztatási szertartás" is). Emellett megjelentek a kollektív magánájtatosságok, a litánia, a rózsafűzér, a lelkigyakorlat, a keresztúti ájtatosság, valamint a nem szorosan a liturgiához kapcsolódó körmenetek.

A templomban végzett papi (szerzetesi) imaórák egy részét helyettesítendő, valamint délutáni ájtatossági alkalmat biztosítva alakult ki a hívekkel közösen végzett litánia. Ebben a pap az oltárnál a hívekkel fölváltva Jézus, Sz.Mária vagy valamely szent tiszteletére könyörgéseket mond, majd a végén a pap az úrmutatóban (mostrancia) kitett Oltáriszentséggel áldást ad. Hasonló szertartásba illeszkedett a rózsafűzér imádság közös elmondása, rendszerint ez is "felelgetős" formában, vagy a különböző alkalmakkor tartott ú.n. lelkigyakorlat is (önálló szentbeszéd, a végén szentségi áldással). Gyakran a templomon kívüli önálló liturgikus tér-együttest kívánt a nagyőjtben végzett keresztúti ájtatosság is: a hívek a pap vezetésével a Jézus szenvedését bemutató "stációk" felkeresése közben imákat mondanak és énekelnek. A szertartás a stációk végpontjánál álló kálvária-kápolnánál litániával fejeződött be.

A körmenetek egy része (gyertyaszentelő, virágvasárnapi, búzaszentelő, keresztjáró-napi) a korábbi liturgiában is szerepelt, annak szerves részét képezte. Éppen ezek a ritkábban előforduló szertartások őriztek meg viszonylag sok gallikán elemet. A körmenetek sora a XIII. században tovább bővült a szentségi körmenetekkel (feltámadási körmenet, úrnapi körmenet). A szentek és ereklyék tisztelete lehetővé tette, sőt bizonyos fokig meg is kívánta, hogy egyes szentek napján, vagy a templombúcsú napján az Oltáriszentséggel vagy a szent ereklyéjével is körmenetet tartsanak. Közismert hazai példa a budapesti aug. 20-i "Szentjobb-körmenet", vagy a szegedi "Havibúcsú"-hoz tartozó alsóvárosi körmenet. Káptalani vagy szerzetesi templomokban ez a szokás az illető helyhez vagy a szerzetesrendhez tartozó nagyobb szentek ünnepén is szokásba jött. A körmenetek szertartását többnyire egyedileg határozták meg.

A különböző szentelmények szokása is az újkorban teljesedett ki. Egy-egy szent ünnepén víz-, kenyér-, bor-, virág-, stb. szentelést tartanak. Ezek közül közismertebb a Páduai Sz. Antal ünnepéhez kötődő liliomszentelés és körmenet a ferences rend templomaiban, Benizi Sz. Fülöp napjának kenyér- és víz-szentelése a szervita rendben, vagy a karácsonyi és húsvéti étel- és italszentelés, Sz. János napján a borszentelés a parochiális gyakorlatban.

2.3. Liturgikus térigények Trient szellemében

A reformált egyházak liturgikus térigénye (imádság háza, gyülekezeti terem, prédikáció fontossága) nem maradt hatástalan a katolikus szakrális terek kialakítására sem. Részben átvették ezek tapasztalatait (jól áttekinthető terek, szószék hangsúlyos elhelyezése), részben ezek tér-ideológiájának ellensúlyozására törekedtek. Ennek szellemében fogalmazódott meg a barokk Isten háza, a templom, melyben a fő hangsúly az oltáron, az Isten trónusán van. A permanens szentségi jelenlét megkívánta a szentségház, a tabernákulum központi, trónus-szerű elhelyezését a főoltáron, a szentek közösségét kifejező hangsúlyos retabulum-oltárt. Ezen többnyire a szentek sokasága tűnik föl szobrok vagy képek formájában (theatrum sacrum = szent színház), a híveknek az elhangzó tanításhoz, ünnepléshez vizuális hátteret adva. Hasonló elv érvényesült a mellékoltárok kialakításánál is. Az oltár-térnek - a korábban elmondottak szerint - komolyabb mozgásokat nem kellett kiszolgálnia, a pap a falhoz támaszkodó oltár előtti néhány négyzetméteren végezte valamennyi liturgikus cselekményét. A többi berendezési tárgy (padok, stallumok, papi trónus, készületi asztal, stb.) elhelyezése a különböző funkciójú templomokban több változatot mutat. A püspöki (káptalani) és szerzetesi templomok liturgikus terének kialakítása több szempontból rokonságot mutat, megjegyezve, hogy az egyes szerzetesrendeken belül a káptalani liturgikus térnek a barokk korban többféle megoldása létezik. Az alábbi példák - külön részletes magyarázat nélkül - a gyakrabban előforduló tér-típusokat mutatják be.

Püspöki (káptalani) székesegyház liturgikus tere: 1. főoltár, 2. készületi asztal (credentia), 3. püspöki (főpapi) trónus, 4. papi trónus, 5. püspöki (főpapi) szószék, 6. papi szószék, 7. sekrestye, 8. káptalani sekrestye, 9. kanonoki stallumok, 10. áldoztatórács, 11. mellékoltár, 12. szentségi (repositio) oltár, 13. templomhajó, padok.

Szerzetesi (káptalani) szentély kialakítása: "A": déli (itáliai) típus, "B": északi (germán) típus. 1. főoltár, 2. lettner, 3. stallumok, 4. káptalani oltár, 5. felolvasó hely a zsolozsmán, 6. főpapi trón, 7. papi trón, 8. készületi asztal, 9. szentély-orgona a zsolozsmához), 10. áldoztatórács, 11. szószék, 12. mellékoltár, 13. káptalani sekrestye, 14. sekrestye, 15. szerzetesi magánkápolna (repositio), 16. kolostori bejárat.

Hátsó karzat-oratóriummal bővített szerzetesi liturgikus tér (ú.n. "szervita típus"): 1. szentély, 2. főoltár, 3. készületi asztal (credentia), 4. papi trónus, 5. áldoztatórács, 6. kegyoltár, kegyszobor, 7. szószék, 8. padok, 9. sekrestye-kijáratok, 10. sekrestye, 11. kolostori feljárat, 12. emeleti oratórium, 13. oratóriumi (káptalani) oltár, 14. stallumok.

Parochiális templomok liturgikus tere: "A": oldalsó sekrestyével és falnak támaszkodó oltárral, "B": hátsó sekrestyével és körüljárható oltárral: 1. főoltár, 2. készületi asztal (credentia), 3. papi trónus, 4. szószék, 5. sekrestye, 6. áldoztatórács, 7. mellékoltár, 8. templomhajó, padok.

Barokk-kori kriptamegoldás a templomhajóból nyíló belső (baloldali ábra) és a szentély mögötti (jobboldali ábra) lejárattal ("A": fölső szint, "B": alsó szint): 1. templomhajó, 2. padok, 3. áldoztatórács, 4. kriptalejárat, 5. szentély, 6. papi trónus, 7. főoltár, 8. sekrestye, 9. kripta-kápolna, 10. kripta-oltár, 11. sírhelyek, 12. belső kripta-tér.

A kripták ill. altemplomok szerepe a középkorhoz képest jelentősen megváltozott. A szentek, ereklyék tisztelete függetlenedett a szentély alatti tértől, azok többnyire magába az oltárba vagy az oltárra kerültek. A templomszentelésnél (oltárszentelésnél) az oltárkőbe foglalt ereklye (vértanú-szent csontjának egy darabja) szerepe változatlan maradt. Az oltár sepulchrum (sírhely) jellegét gyakran az oltárasztal (mensa) koporsó-formájával is kifejezték. Gyakorivá vált az oltáron a tabernákulum két oldalán az ereklyetartók, ereklyével gazdagított oltárképek elhelyezése. Kifejezetten ereklye-oltárnál középen a tabernákulum helyén jelent meg egy hasonló szekrény az ereklyetartó befoglalására. Máskor az oltár fölött, a szentségi trónus helyén alakították ki az ereklyetartó tárolási és bemutatási helyét, hasonló elhelyezést kaptak a csodatévő hatással rendelkező kegyképek, kegyszobrok is. Főleg Itáliában volt gyakori, hogy az oltárasztalban, vagy az oltárlap feletti predellában alakították ki az illető szent üvegkoporsóját, benne a szent felöltöztetett csontvázával (pl. Como, S. Abondio, Firenze, SS. Annunziata Sz. Julianna oltár, Magyarországon Székesfehérvár, v. jezsuita templom, Szentgotthárd, ciszterci templom 1-1 mellékoltára).

Az ereklyekultusztól függetlenedett templomi kripta kizárólag temetkezési célt szolgált, s a kapcsolódó halotti szertartásokat végezték benne. Tere teljesen a pinceszintre került. Kezdetben a templomhajóból lehetett lépcsőn megközelíteni, a XVIII. század végétől ezt egészségügyi okokból meg kellett szüntetni, s a kriptáknak külső lejáratot kellett adni.

A templom, oltár alatti kriptában való temetés a kiváltságos személyeket (papok, alapítók, donátorok) illette meg. Idővel megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért vásárolni lehetett sírhelyeket a templom különböző részei alatt lévő kriptákban. Szerzetesi vagy káptalani templomokban kialakult az a gyakorlat, hogy a szentély alatti kripta a kiváltságos jótevők nyughelye lett, míg a közösség papi, szerzetesi halottai részére a templom más része alatt ú.n. rendi vagy kátalani kriptát alakítottak ki. A szentély alatti kriptában rendszerint halotti kápolna is volt, ahol a halotti fogadalmi misék egy részét végezhették. A templom alatti több, különböző rendeltetésű kripta szülte a szerzetesi templomokban a halottak-napi szertartásban a hármas absolutio-t: a jelképes halotti feloldozási szertartást a templom három különböző pontján, rendszerint a kripták lejáratánál végezték el. Ahol a kripták tényleges helye idővel feledésbe merült, ott a szertartást a templomkapunál, a templom közepén és a szentélyben végezték (a templom elhúnyt papjaiért és szerzeteseiért, a templomban eltemetett valamennyi hívőért, valamennyi elhúnyt hívőért.

A kápolnák az újkori katolikus liturgia legjellegzetesebb termékei: alkalmi miséző- és ájtatosság-végző helyek. Többnyire a templomtérnek csak a szentély-részét tartalmazzák, az alkalmilag odalátogató hívek az istentisztelet alatt a kápolna előtti szabad térben vannak. Funkciójuk szerint többfélék lehetnek, gyakori a búcsújáró kápolna és a kálvária kápolna.

Búcsújáró kápolna külső szószékkel, oltár mögötti sekrestyével: 1. nyitott előtér, 2. elzáró rács, 3. szentély, 4. készületi asztal, 5. papi trónus, 6. retabulum-oltár, 7. sekrestye-szekrény, 8. szószék-feljárat, 9. gyóntató-tér gyóntatószékkel, 10. külső szószék.

Kálvária kápolna, felette Golgota szoborcsoporttal ("A": alsó szint, "B": felső szint): 1. fedett előtér, 2. kápolnatér, 3. padok, 4. szentsír-oltár, 5. följáratok a teraszra, 6. emeleti terasz, 7. Golgota-csoport.

Kápolnákat gyakran kisebb településeken, ú.n. filiáris egyház céljára is építettek. Ilyenkor a kápolna kisebb méretben és szerényebb kivitelben ismétli a parochiális templomokat: külön hajója és apszisa van, esetleg sekrestye is csatlakozik hozzá. Helyszűke miatt rendszerint a szószék, a készületi asztal és a papi trónus elmarad. Búcsújáró kápolnáknál magát a templomot csak a szentély tere helyettesíti. Ilyenkor a környezetet úgy alakítják ki (fák, padok, terepviszonyok, stb.), hogy ott részben szabadtéri istentiszteleteket lehessen tartani. E célt szolgálja a gyakori szabadtéri szószék. A kálvária kápolnák többnyire kétszintesek: az alsó kápolnában a szentsír-oltár kap helyet. Ez a keresztúti ájtatosság befejező stációja, a zárószertartást itt végzik. Az emeleti teraszon kap helyet a Golgota szoborcsoport. Végül meg kell említeni a sírkápolnákat (halotti kápolnákat). Ezekben is csak bizonyos alkalmakkor (halál évfordulója, halottak napja) végeznek misét. A szabályos kápolnatér közepén szokott állni az elhúnyt síremléke vagy jelképes szarkofágja. Családi sírkápolnákban középen a kriptatér fedlapja vagy lejárója van.

2.4. Templomtípusok, liturgikus terek

A trienti szellemben létrejött barokk reprezentatív templomépítészet típusát a jezsuiták alkották meg. A rend főtemploma a római Il Gesú oldalkápolnákkal bővített középkupolás terével nem csak a kor jezsuita templomainak vált mintaképévé, hanem Európa különböző területein a barokk szerzetesi és parochiális templomok alapelrendezését teremtette meg. A korszak templomainál a liturgikus térnek olyan változatosságát nem találjuk, mint a középkor vagy a keresztény ókor alkotásaiban. Ennek elsősorban az az oka, hogy 1570 után az egész európai (sőt Európán kívüli) katolikus liturgia egységessé vált, így még az egyes szerzetesrendek, s az egyes régiók sem alakíthattak ki egyéni liturgikus tereket. Helyette a megadott liturgikus "modell" szerint magát az egész templom-teret oldották meg változatos formában.

Róma, jezsuita templomok: 1. Il Gesú, 2. S. Ignazio, alaprajz.

Róma, S. Pietro templom, alaprajz.

A jezsuita rend római főtemploma, az Il Gesú templom (Vignola, 1568-1575) hatalmas hosszanti tere, a benne elhelyezett szószékkel arra mutat, hogy a trienti reform-szellem magáévá tette a protestáns templomok jól áttekinthető, prédikációra alkalmas terét. Ugyanakkor a hossztengely végében fölmagasodó retabulum-oltár az "Isten háza", "Isten trónusa" gondolatot sugallja. A központi tértől jól elválasztott oldalkápolnák megfelelnek a magánmisékkel szembeni igénynek. Lényegében az Il Gesú mintáját követte Rómában a S. Ignazio templom (O. Grassi, Domenchino, A. Algardi, 1626-1685). Az építészet és az illuzionisztikus társművészet egysége is azt a célt szolgálja, hogy a hívő valamennyi érzékszervére egyszerre hasson a templom és az istentisztelet. Megjegyzendő, hogy sorozatos tervmódosítások következtében a római S. Pietro is hasonló elrendezést kapott. Az ókeresztény bazilika helyén épült pápai főtemplom első, centrális terve D. Bramante műve (1506). A tervet - a tisztán centrális gondolat meghagyásával - Michelangelo 1547-től módosította, elsősorban a hatalmas kupola megvalósítása érdekében. A mai, "Il Gesú-típusú" hosszház az épülethez C. Maderno terve szerint került 1607-1626 között, s ezzel a centrális templomból egy "jezsuita-típusra" emlékeztető hosszházas épület lett. A befogadóképesség növelésén túl a bővítésnek olyan ideológiai indítéka is volt, hogy a lebontott középkori templom teljes alapterülete fölött "szent tér" legyen.

Róma, S. Pietro templom, axonometrikus metszet (Ábrák Dr. Szentkirályi Zoltán nyomán).

Az európai barokk templomépítészet kiemelkedő alkotásai nagy fantázia- és formagazdagságról tanúskodnak. A hosszanti és centrális tér kapcsolatát szellemesen oldották meg, miközben az "Il Gesú-típus" funkcionális alapképlete változatlan maradt: a főoltárral szerves egységet alkotó nagyméretű, hosszanti térhez jól leválasztott oldalkápolnák kapcsolódnak. Így csupán építészeti sokszínűségről, és nem a liturgikus tér sokszínűségéről beszélhetünk.

A "jezsuita tértípus" változatai (prágai példák): 1. Mala Sztrana, Sz. Miklós templom (K.I. Dientzenhofer, 1704-1711.), 2. Óvárosi Sz. Miklós templom (K. I. Dientzenhofer, 1732-1735), alaprajz.

Az egyhajós, oldalkápolnás típus mellett szintén az itáliai barokk szerzetesi építészet hozta létre a másik jellegzetes barokk térformát, a nyújtott centrális (elliptikus) formát. Borromini római trinitárius temploma (S. Carlino) szintén hatással volt Európa más területein is a barokk templomépítészetre, pl. a "Dunai barokk iskola" ill Martin Wittwer alkotásaira.

Elliptikus barokk templomok Európában: 1. Róma, S. Carlo alle Quattro Fontane, trinitárius templom (C. Borromini, 1636-1640), 2. Bécs, Karlskirche (J. B. Fischer von Erlach, 1716-1737), 3. Linz, karmelita templom (M. Wittwer, 1713-1738).

Elliptikus barokk templomok Magyarországon: 1. Győr, karmelita templom (M. Wittwer, 1721-1725), 2. Pápa, pálos, később bencés templom (M. Wittwer, 1732-1742), 3. Budapest, Sz. Anna templom (Hamon K., Nepauer M., 1740-1762).

Az elliptikus templomforma Közép-európai elterjedésében részben a bécsi alkotások (Karlskirche, Peterskirche, Szervita templom), részben a Dunai barokk iskola működése játszott szerepet. Utóbbi meghatározó egyénisége, Wittwer Márton (Athanáz kármelita, 1667-1732) Magyarországon is dolgozott, s alkotott elliptikus templomokat (Győr, Pápa). Ezt a térformát a szakirodalom szokta "karmelita típus"-nak is nevezni. Parochiális változata is készült (Bp. Sz. Anna templom).

A következő tipológiai ábrasor (Andorné Tóbiás Judit kutatása alapján) azt szemlélteti, hogy az egyhajós, oldalkápolnákkal bővített ú.n. jezsuita templomtípus Európa különböző területein hogyan terjedt el ill. módosult a jezsuita rend építkezésein, más szerzetesrendek templomainál és a parochiális gyakorlatban.

Délnémet és sziléziai jezsuita templomok félkörös apszissal: 1. Neisse (1688-1692), 2. Solothurn (1680), 3. Luzern (1665), 4. Maihingen (1712).

Délnémet és sziléziai jezsuita templomok egyenes apszissal: 1. Breslau (1688-1692), 2. Glogau (1696-1724).

XVII-XVIII. századi magyar jezsuita templomok: 1. Nagyszombat (1629-1636), 2. Győr (1634-1641), 3. Sopron (középkori alapokon 1682. u.), 4. Kolozsvár (1718-1724), 5. Kassa (1671-1681), 6. Eger (1699-1734), 7. Trencsén (1711-1715), 8. Marosvásárhely (1728-1750).

Más szerzetesrendek "jezsuita" típusú templomai (magyar példák): 1. Pest, ferences templom (1724-1743), 2. Miskolc, minorita templom (1729-1743), 3. Debrecen, piarista templom (1721-1746), 4. Pest, pálos (egyetemi) templom (1725-1742).

Egyhajós szerzetesi templomok oldalkápolnák nélkül (magyar példák): 1. Buda, kapucinus templom (1703-1716), 2. Pécs, ferences templom (1729-1758), 3. Eger, szervita templom (1728-1733), 4. Dunaföldvár, ferences templom (1786).

Kerreszt-térrel bővített szerzetestemplomok (magyar példák): 1. Eger, minorita templom (1758), 2. Eger, trinitárius templom (1730-1760).

Délnémet parochiális templomok:1. Wettenhausen (1670), 2. Schönenberg (1682), 3. Pfafers (1688), 4. Obermarchtal (1686), 5. Disentis (1695), 6. Friedrichschafen (1695).

 

Magyar barokk parochiális templomok: 1. Óbuda (1744-1749), 2. Bp. Újlak (1746-1759), 3. Zsámbék (1749-1782), 4. Piliscsaba (1778-1781), 5. Tata (1751-1784), 6. Pápa (1774-1786), 7. Sümeg (1756-1759).

A búcsújáró templomoknál a hagyományos zarándok-funkció a középkoritól kicsit eltérő módon jelentkezik. Közös vonás az önálló kápolnákban elhelyezett misézőhelyek nagy száma, ez az érkező különböző zarándok-csoportok liturgikus térigényét szolgálja. A kultusz-tárgy (-hely) bemutatása azonban többnyire függetlenedik a főoltártól.

Gyakran a csodatévő kegyképet, szobrot vagy ereklyét egy erre a célra épült kegykápolnában helyezik el. Ez a kápolna a templomhajóból nyílik, de lehet részlegesen "üzemelő" külső bejárata is. Főleg ferences templomoknál szokásos megoldás, hogy a kegy-kápolna a szentély mellett, a torony földszinti terében nyer elhelyezést (a városi szerzetes-templomoknál a torony a barokk korban is a szentély mellett van). Így a kápolna megközelíthető a kerengőfolyosóról is, de közvetlen kapcsolatban van a szentéllyel is (pl. Szeged, Gyöngyös, Szécsény, stb.). Itáliában vált szokásossá a középkori zarándokhely hagyományának egyfajta őrzése, amikor a kegykápolna a főoltár mögötti zarándok-térré alakul. Ilyenkor a megközelítése a főoltár két oldalán történik (pl. Torino, S. Sindone kápolna). Magyar gyakorlatban ez a megoldás a szervitáknál jelentkezett (Makkosmária, Máriaremete).

Szintén elsősorban Itáliából kiinduló gyakorlat volt az ú.n. Casa Santa zarándokhely kialakítása. Ilyenkor a búcsújáró templom hajójának közepén egy önálló kis kápolnát építenek föl, vagy a korábbi, kegyelettel tisztelt kápolnát építik körül egy nagyobb templommal. A megoldás visszavezethető Loreto búcsújáró helyére, ahol a "Szentcsalád názáreti háza" (Santa Casa) köré építettek templomot 194-től, majd 1468-tól nagy zarándok-bazilikát. Hasonló elképzelést valósítottak meg Assisiben, ahol a Sta Maria degli Angeli bazilika (1569) foglalja magába azt a kis kápolnát (Porziuncola), ahol Sz. Ferenc meghalt.

Mariazell (Ausztria), zarándoktemplom, alaprajz.

Vierzehnheiligen (Németország), búcsújáró templom, alaprajz.

Az ausztriai Mariazell zarándokhelye egy IX. századi remetekápolna fölé települt, gótikus temploma 1340-1342 között épült, a főhajóban ma is áll az egykori kápolna. Ennek magyarországi hatása a Vas megyei Celldömölk (Kiscell) templomának hasonló megoldása. Ezzel rokon megoldás, amikor a templomhajó közepén állítanak föl szabadonálló, körüljárható kegyoltárt. Ilyenkor biztosítani kell (építészeti eszközökkel is) mind az oltáron végzett liturgia zavartalanságát, mind pedig a zarándokok forgalmát. Ennek kielekedő német példája Vierzehnheiligen búcsújáró temploma (B. Neumann, 1743-1772). Itt a barokk korban oly népszerű Tizennégy segítő Szent tiszteletére emeltek kegyoltárt a templomhajó közepén. Megjegyzendő, hogy ennek a "segítő szent" kultusznak a tárgyi emlékei a barokk Szentháromság-oszlopok, pestis-oszlopok és egyéb szabadtéri fogadalmi szobrok.

A reformált egyházaknál szóltunk a középkorból átvett templomok liturgikus terének átalakításáról, átértelmezéséről. A katolikusok kezén maradt, de az új liturgia azellemében átalakított templomoknál ez számottevő gondot nem okozott. A középkori eredetű parochiális templomok liturgikus tere továbbra is használható volt: a szentély végében felállították a retabulum-oltárt. A szerzetesi funkció sem változott annyit a templom kialakításában, hogy a meglévő monostortemplomok különösebb változtatást igényeltek volna. Magáról a szállás-épületről rövidesen szólunk. A templomok szentélyében eredeti funkcióját elvesztette a középkori tabernaculum (tévesen: pasztophorium), ezt többnyire a szentelt olajok tárolására használták föl. A középkori sediliák (papi ülések) sem voltak megfelelőek, ezeket vagy elfalazták, vagy készületi asztallá (credentia) alakították. A nyugati karzat az újkori liturgiában más értelmet nyert: minden esetben orgonakarzattá alakult (rendszerint az itt megmaradt középkori részletek éppen az orgona beépítésének estek áldozatul).

Többhajós középkori templomoknál a barokk-kori átépítés leggyakoribb módja, hogy a mellékhajókban a pillérközöket harántirányban elfalazták, ezáltal oldalkápolnákat tudtak kialakítani (pl. Sopron, Sz. György templom, Gyöngyös, Kalocsa, Márianosztra, stb.). Ilyenkor szoktak a bazilikális tér megszüntetésével az oldalkápolnák feletti karzatot kialakítani.

A szerzetesi intézmények (monostorok, kolostorok, társulati házak) szállásházainak elrendezésében gyökeres változást állt be a középkorhoz képest. Az eredeti szabályzathoz visszatérni akaró reform-szerzetesek sem hagyhatták figyelmen kívül a kor általános "életszívonal-beli" követelményeit, igy az adott kor lakó-funkciójának közvetett hatása volt a szerzetesházak építészetére is. A legfontosabb változás volt, hogy legtöbb szerzetnél az esetleges korábbi közös hálótermi igényt felváltotta a "cellás" rendszer (személyenként külön szoba), s nagyobb hangsúlyt kaptak a hygiéniai követelmények is. A középkori elrendezésből a quadrum, a kolostorudvar maradt meg, de többnyire ezt is a templom két oldalán szimmetrikusan tükrözték. Ennek konkrét funkcionális oka ritkán volt, de az épületegyüttes tengelyessége megkívánta.

Jászó, premontrei prépostság, alaprajz.

Szentgotthárd, ciszterci apátság tervezett ("A") és megvalósult ("B") állapot: 1. templom, 2. megépült kolostor-rész, 3. tervezett szárny, 4. tervezett előépítmény.

Jászó megvalósult (F. A. Pilgram, 1745-1765) és Szentgotthárd tervezett (F. A. Pilgram, 1748-1764) kiépítésén látható, hogy a szimmetrikusan tükrözött középkori "monasztikus" keret a mögötte lévő, és megváltozott funkció szabad kezelését tette lehetővé. A reformált, és az eredeti regulához visszatért kamalduli rendnél is a "remeteség" alapvetően más formát öltött a XVIII. században. A majki együttes (F. A. Pilgram, 1734-1763) mutatja, hogy az egykori eremitoriumok helyett önálló kis szállásházak épültek, s egyfajta "szabad konfraternitás szellemét sugározzák.

Majk, kamalduli remeteség, "A": helyszínrajz: 1. Foresteria, 2. templom, 3. torony, 4. remetelakok. "B": remetelak alaprajza: 1. szoba, 2. folyosó, 3. kamra, 4. kápolna.

Áttekintve a katolikus egyház reformjának XVI-XVIII. századi folyamatát és eredményeit megállapítható, hogy:

- a katolikus egyház minden téren (dogmatika, liturgia, egyházfegyelem) az egységesítésre, ugyanakkor egy pillanatnyi állapot konzerválására törekedett;

- az egységesített liturgia terét különböző építészeti megoldások tették változatossá, tehát nem a liturgia különbözősége miatt születtek eltérő liturgikus terek;

- az egyes szerzetesi intézményeknek sem volt számottevően eltérő liturgikus arculata. A szerzetesi szállásházaknál viszont a középkori hagyományokat a kor követelményeivel hozták összehangba;

- az ereklyék, szentek tisztelete, s az ehhez kapcsolódó zarándoklatok a templomtereken belül speciális megoldásokat igényeltek (kegyoltár, Casa Santa, stb.);

- a misén kívüli kollektív- és magánájtatosságok a templomokon kívüli liturgikus tereket is létrehoztak (zarándok-kápolna, kálvária-kápolna, halotti kápolna, stb.).

2.5. Liturgikus reform-törekvések a II. Vatikáni Zsinat előtt

A Trienti Zsinatot követően a XX. századig a katolikus liturgiában változás alig történt. Maga Trient szellemisége eleve a meglévő állapot konzerválását, a protestáns egyházakban fölvetett és megvalósított reformok elutasítását sugallta - dogmatikai, liturgiai és egyházfegyelmi téren egyaránt. Az 1570-ben kiadott egységes római Ordót világszerte bevezették, használatát kötelezően előírták. A már a középkorban is keresztény Európában ez nem volt föltűnő, hiszen a liturgiában szereplő szövegek és ábrázoló szimbólumok lényegében középkori eredetűek voltak, s a hívek többsége jól-rosszul, de tudta a jelképi értelmüket. A nagy földrajzi felfedezések, majd a gyarmatosítások idején viszont a keresztény misszió a világ számos olyan területére jutott el, ahol nem volt sem antik római, sem középkori hagyomány-bázis. A missziók hatásfokát csökkentette, hogy egy alapvetően más kulturális hagyatékkal rendelkező területen a tanításban közvetlenül nem vehetett részt a liturgia, a maga latin nyelvével és kötelező érvényű kötöttségeivel. E téren némi változást a XX. század hozott, amikor a kifejezetten missziós területeken lehetőség adódott bizonyos liturgikus kötöttségek enyhítésére (papi ruházat az éghajlati viszonyoknak megfelelően, az orgona mellett vagy helyett helyi hangszerek használata, a helyi népszokások "szakralizálásával" a hívek nagyobb mértékű bevonása az istentiszteletbe, stb.). Európában csak a II. Világháború után vált szükségessé néhány kisebb liturgikus reform. A mise terén jelentős változás volt, hogy az 50-es évektől engedélyezték a délutáni misemondást is (korábban misét csak a délelőtti órákban volt szabad tartani). Új elemként hallgatólagosan elfogadták az ú.n. missa conferata (konferált mise) lehetőségét. Ebben a mise egyes részeit a hívek nemzeti nyelven mondták, más részeket a közvetítésre (konferálásra) kijelölt pap olvasott föl szintén nemzeti nyelven, miközben az említett részeket a miséző pap (csöndben) latinul is elmondta. Ünnepélyes és énekelt misékre ez a megoldás nem volt alkalmazható. 1961-től a mise néhány - nyilvánvalóan utólag, toldalékként kialakult, vagy bizonytalan eredetű - részét megszűntették (pl. Utolsó Evangélium, ú.n. Leó-imádság, stb.).

Az egyéb szertartások terén az egyetlen jelentősebb, de nem biztos, hogy szerencsés változtatás volt a Nagyhét módosított liturgikus rendje 1955-1956-tól. Ebben a korábbi szertartást lerövidítették, "korszerűsítették", ugyanakkor számos ősi, "gallikán" elemet tűntettek el végérvényesen ebből a szertatás-sorozatból.

A nagyheti szertartásokkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy már a XVIII. századtól Közép-Európában (pontosabban az Osztrák Birodalom területén) kialakult egy "népiesebb" szertartási rend. Pontosabban a teljes nagyheti szertartást a hívek nem végezték, hanem helyette a szentsír oltárnál végzett nagypénteki sírbatételi szertartás és az innen induló nagyszombati feltámadási körmenet szinte helyettesítették a teljes húsvéti szertartás-együttest. Ugyanakkor ezek az extraliturgikus elemek teljesen elszakadtak a liturgia menetétől: míg a szertartásokat a Nagyhéten is délelőttönként végezték, ezek megmaradtak a délutáni-esti órákra.

A XIX-XX. század katolikus templomépítészetében élesen elkülönül egy hagyományos, "barokkos" vonal, s vele párhuzamosan egy útkereső, a liturgikus teret megújítani akaró irányzat. Utóbbinál úgy tűnik, hogy a teret a liturgia szolgálatába állító építészek, tervezők megelőzték a "hivatalos" reformokat: tereiket már a leendő új liturgia befogadására is alkalmas módon alakították.

A nagy, püspöki székesegyházak építése, újjáépítése a XX. századig a "trienti szellemhez" ragaszkodó, hagyományos elrendezést követte. Ennek szemléltetésére néhány magyar példát mutatunk be.

Püspöki székesegyházak a XVIII-XIX. században Magyarországon: 1. Vác, 2. Szombathely, 3. Esztergom, 4. Eger, alaprajzok.

Vác székesegyházát az elpusztult középkori templom helyén Migazzi Kristóf püspök megbízásából Isidore Canevale tervei szerint építették föl 1763-1777 között. A "latinkereszt" alaprajzú barokk térforma klasszicizáló folytatása: a templom hosszának harmadrészét a káptalani szentély tölti ki. A szombathelyi székesegyházat Szily János püspök elég határozott elképzelései szerint Hefele Menyhért tervezte, 1791-1797 között épült. Alaprajzában a váci megoldás cseng vissza. Esztergom érseki főszékesegyházát - szintén középkori helyszínen - 1822-1866 között építették föl Kühnel Pál, Pach János, majd Hild József tervei szerint. "Nyújtott görögkereszt" elrendezése az előbbi két alaprajzi formának a szintézisét adja. A templom nyugati harmadát itt is a káptalani szentély foglalja el. Eger székesegyháza Pyrker János érsek megbízásából 1831-1837 között épült Hild József tervei szerint (nem középkori helyszínen). A kupola-sorolással kialakított nyújtott görögkereszt alakú tér velencei hatást mutat (Pyrker érsek velencei patriarcha is volt!).

Budapest, Sz. István bazilika, alaprajz.

Szeged, Fogadalmi templom, alaprajz.

A budapesti Sz. István bazilikát Hild József tervei alapján kezdték el 1851-1867 között, Ybl Miklós az eredeti terveket jelentősen módosította 1867-1889 között. A befejezés (1905) Kauser József munkája. Hivatalosan csak az 1990-es években lett püspöki székesegyház, de mint a főváros "első" temploma kezdettől rendszeresen főpapi istentiszteletek színhelye volt. Az alapelrendezés a Bramante-Michelangelo-féle római S. Pietro tervre emlékeztet, de ötvözi a korábbi bizantikus hagyományokat és a középkori zarándok-bazilikák szentélykörüljárós megoldását. Az apszis mögötti tér eredetileg körüljárható volt, kápolna és káptalani sekrestye céljait szolgálta, 1980 körül fallal két térre osztották. Az előbbivel rokon koncepció alapján jött létre a szegedi, ú.n. Fogadalmi templom (1909-1930, Schulek F. - Foerk E.). A neoromán stílusú püspöki székesegyház körüljárójában szintén sekrestyét helyeztek el (eredetileg talán Sz. Gellért zarándokhely céljára tervezték).

A következő példák azt az irányvonalat szemléltetik, amelyben a "hagyományos" templomtér érvényesült ugyan (hosszanti vagy centrális elrendezésben), de maga a liturgikus tér újszerű volt, vagy magában hordozta a lehetőségét egy esetleges liturgikus korszerűsítésnek (az oltár eleve központba helyezése, a szembe-misézés lehetőségének biztosítása, variálható tér, stb.).

Új liturgikus tér kialakítására is alkalmas XIX-XX. századi templomtervek (külföldi példák): 1. Barcelona (Spanyolország), Sagrada Familia templom, 2. Kapell (Németország), zarándoktemplom.

Hagyományos térformában új liturgikus tér kialakítására is alkalmas XX. századi templomok (magyar példák): 1. Mohács, emléktemplom, 2. Rákosmulyad.

Antonio Gaudi barcelonai Szentcsalád temploma (Sagrada Familia, 1884-től) a középkori hispániai dómépítészet hagyományait folytatja, kiemelt, térbe állított oltárterével új liturgia végzésére ad lehetőséget. A bajorországi Kapellben 1900 körül épített zarándoktemplom körüljárós centrális tere a középkori szentsír-kápolnákat idézi. A hagyományos oltár-elhelyezés ellenére lehetőséget ad egy "centrális" oltártér kialakítására is.

A gallikán ill. frank liturgiák oktogonális-körüljárós terét idézi Árkay Aladár 1929-1942 között megépült mohácsi emléktemploma. A körüljárós apszis előtti térben lehetőséget nyújt egy körüljárható "népoltár" elhelyezésére is. Rákosmulyad r.k. temploma (Medgyaszay István, 1910) szintén a korai keresztény oktogonális tereket idézi.

A "trienti" szellemben kialakult, longitudinális, barokk-ízű katolikus templomokon belül is születtek megoldások arra, hogy a tér alkalmas legyen egy korszerű, új liturgia végzésére. Természetes tervezési kötöttségként megmaradt az apszisban kiemelt főoltár, valamint a mellékoltárok elhelyezésére alkalmas térbővületek létesítése. A többhajós (bazilikális vagy csarnokszerű) elrendezéshez akkor is ragaszkodtak, amikor ehhez nem párosult a korábbi történeti stílusok valamelyikének imitálása. Új anyag- és szerkezet-kezeléssel (vasbeton, üveg) a vázszerkezetet a szakrális építészetben is alkalmazták, ezáltal már eleve könnyebben átalakítható, korszerűsíthető terek keletkeztek.

Korszerű szerkezetekkel megoldott hagyományos rendszerű katolikus templomok (magyar példák): 1. Bp. Városmajor, Jézus Szíve templom (Árkay Aladár és Bertalan, 1932), 2. Bp. Remetekertváros, Szentlélek-templom (Lechner Jenő, 1934-1942).

Ronchamp, zarándoktemplom, alaprajz és axonometrikus metszet.

A történeti építészet kötöttségeitől felszabadult liturgikus tér mára klasszikussá vált példája a Ronchamp-i zarándok-templom (Le Corbusier, 1950-1955). A tér asszimetrikus megközelítése eleve feloldja a tengely-diktálta kötöttségeket, s maga az oltártér sem követi a hagyományos megoldást. A két oldalról sorakozó kápolnák a zarándok-funkció miatt jelentenek kötöttséget, és még a "trienti" liturgia szellemére mutatnak. A kápolna keleti oldalán a zarándoklatnál elengedhetetlen szabadtéri misézési lehetőség van, szabadtéri szószékkel.

A szerzetesi együttesek (monostorok, kolostorok, közösségi házak) építészetében a funkció-adta hagyománytisztelet és a korszerű életforma mindennapi igénye ötvöződött. A gyakori megoldásban a kolostorépület quadrumát, az udvart és a környező épületszárnyakat (vagy azok egy részét) megtartják, de az épületen belül a helyiségek csoportosítása már szabadon kezelhető.

La Tourette, dominikánus kolostor, földszinti és emeleti alaprajz.

Bp. Pasarét, ferences rendház és templom (Rimanóczy Gyula, 1931-34)

Le Corbusier La Tourette-i dominikánus kolostora (1953-1959) megtartotta a hagyományos, udvarok köré szervezett formát. Ezen belül viszont az egyes helyiségek csoportosítása, kapcsolata eltér a megszokottól. A templomot a főoltárra szerveződő egységes térként kezeli, s a mellékoltárok (misézőhelyek) az északról csatlakozó toldaléképületben kaptak helyet. Más esetekben, pl. a Bp. Pasaréti ferences kolostornál (Rimanóczy Gyula, 1931-1934) a zárt kolostori elrendezéssel is szakítottak, a szállásház csak jelzés-szerűen adja meg az egykori kerengő-udvar helyét.

3. A II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja és ennek építészeti vetülete

3.1. A Zsinat reformtörekvései

A XX. században fölgyorsult történelmi eseményekre, társadalmi és ideológiai változásokra a katolikus egyháznak is kellett keresni, és mihamarabb megtalálni az adható és adandó válaszokat - akárcsak a XVI. században, a reformáció megindulásakor. Az 1869-ben összehívott, de soha be nem fejezett I. Vatikáni Zsinat már saját korában sem volt képes erre a feladatra, s akkori szellemének folytatása föl sem merülhetett. Teljesen új szellemben és a kor kihívásainak ismeretében tartották meg a II. Vatikáni Zsinatot 1962-1965 között. Számos más kérdés mellett a zsinat a liturgia és a szakrális építészet terén is gyökeres változásokat indított el. A zsinat meghírdetője és első szakaszának szellemi irányítója XXIII. János pápa (1958-1963) volt. A pápa a Tridentinumból és az I. Vatikánumból kiindulva kívánt egy, a világ felé minden tekintetben nyitott egyházat teremteni (aggiornamento), valamint közeledést elősegíteni a történelem során különvált egyházrészek között (oikumené). A munkát és a zsinatot az utód, VI. Pál pápa (1963-1978) folytatta.

A zsinat megnyitásától (1962 október 11.) négy ülésszakon végezte újító munkáját. Az első ülésszak a munkabizottságok megválasztásánál a progresszisták győzelmét hozta, s ezzel a tervezett reform-folyamat kimenetele részben biztosítva volt. XXIII. János pápa halála (1963. jún. 3.) után az utód, VI. Pál pápa az egyházat a "megfontolva haladás" szellemében kormányozta, s ez jellemző a Zsinat második ülésszakára is. A Sacrosantum concilium kezdetű konstitúció elrendelte a liturgia korszerűsítését (ld. alább részletesen). A harmadik ülésszak határozatot fogadott el az Egyház értelmezéséről (Lumen gentium), az ökumenizmusról (Unitatis redintegratio) és az uniált keleti egyházakról (Orientalium ecclesiarium). Az ökumenizmus szellemében a Zsinat befejező ülésszaka során, 1964. decemberében a pápa és Athénagorasz ökumenikus (konstantinápolyi) patriarcha kölcsönösen visszavonta az 1054-es kiközösítést (anathema). Ugyanakkor számos más dokumentumot is elfogadtak, ezek részletezése a liturgia alakulásának ismertetése szempontjából elhagyható.

Az alábbiakban részletesebben is tárgyalásra kerülő liturgikus reformok időrendben: 1967-1969 között folyamatosan történt a mise-rítus egyszerűsítése, a koncelebráció és a népnyelv használatának a bevezetése. 1968-ban a papszentelés, 1969-ben a házasságkötés, a keresztelés és a bérmálás szertartása került megújításra. Ugyanakkor bevezették az új egyházi naptárt is. Végül 1970-ben jelent meg a papi zsolozsma átdolgozott, új rendje.

3.2. Katolikus liturgiák a II. Vatikáni Zsinat szellemében

3.2.1. A mise szertartásának változása

A liturgia e téren hozta a legradikálisabb változásokat. Lehetőség nyílt a mise teljes szövegének nép-nyelven történő mondására. A korábbiaknál fontosabb szerepet kapott a mise első része, az ige-liturgia: a felolvasott szakaszok összeválogatásánál (perikopa) a tematikus megfeleltetésre és a Szentírás minél teljesebb bemutatására törekedtek. Eszerint a misének az első, a felolvasó álványnál (ambo) végzett része (bevezetés, bűnbánat, könyörgések, olvasmányok, zsoltárok, evangélium, homilia, hitvallás, hívek könyörgése) egy szerves egységet képez. Az év legnagyobb részében a napi misének ó- és újszövetségi olvasmánya is van (korábban csak egy, vagy ó- vagy újszövetségi szentlecke volt). A pap fölösleges mozgásait (sokszoros térdhajtás, vonulások) elhagyták, de elmaradnak a pap magánimádságai is. Nagyobb szerephez jutott viszont a közösség aktív részvétele (imák, énekek). Újra engedélyezték az ókeresztény hagyományon alapuló, s a keleti liturgiákban folyamatosan alkalmazott koncelebrálást (papok együtt-misézése), csökkentve ezzel a magánmisék túltengését. Egyes alkalmakkor lehetőség nyílik a híveknek is a két szín alatti áldozásra.

Az alacsonyabb egyházi rendek (szubdiakónus, akholitus, lektor, stb.) eltörlése sokban egyszerűsítette az ünnepélyes misék (missa sollemnis) és a főpapi misék (missa pontificalis) szertartásrendjét. Az egyszerűsítésnek a misében még fellelhető számos gallikán elem áldozatul esett (tömjénezések, a szubdiakónus felajánlási körmenete, a püspöki mise néhány része). De elmosódott a határ az egyes misefajták ünnepélyességi fokozata között is: A "csendes" misében is van lehetőség egyes részek recitálására, éneklésére, tömjénezésre, ugyanakkor ezek a segédlettel bemutatott miséből is hiányozhatnak. Nem kifejezetten előírás, de kívánatos, hogy a pap az egyszerű misén is diakónussal közösen végezze a szertartást (ókeresztény gyakorlat). Ugyanakkor a hagyományos "ministráns" szerepét az imákat megválaszoló ill. elmondó közösség is átveheti.

Általánosságban megállapítható, hogy a mise szertartásának a gerince kötött, de annak egyes részleteit, ünnepélyességi fokát, végzési módját a helyi viszonyoknak megfelelően lehet alakítani (püspöki jogkör ill. lelkipásztori feladat). Téves felfogás, hogy a latin nyelvet és a gregorián éneket "száműzték" a liturgiából. Erre adott keretek között és feltételek mellett lehetőség van - legföljebb a helyileg illetékes egyházi vezetők, lelkipásztorok nem élnek vele!

A Zsinat rendelkezései nyomán a mise rítusa a következőképpen alakult: Valamennyi mise-tartozék (kehely, könyv, felajánlási kellékek) az oltárra vannak készítve, így a készületi asztal, valamint a ministráns "operatív" ténykedése nélkülözhető. A pap kivonulása után az oltár előtt tiszteleg (meghajlás, oltárcsók, térdhajtás a szentségőrző hely előtt), majd a felolvasó állványhoz (ambo) vagy az ülőhelyhez (sedes) megy. A mise első részét (ige-liturgia) itt végzi: üdvözlés, bűnbánati ima, dicsőítés, könyörgés, olvasmányok, zsoltárvers, evangélium, homilia, hitvallás, hívek könyörgése. A felajánlási szertartáskor lép a pap újra az oltárhoz. Itt szétbontja a letakart kelyhet, felajánlja a kenyeret és a bort, kezet mos, majd elkezdi a kánon imáit. A korábban egységes kánon-szöveg helyett többféle mise-kánont lehet mondani, ezek egy része kifejezetten az ókeresztény szövegek felelevenítése. A "szerzés igéinek" (átváltoztatás) elmondása és az úrfelmutatás azonos valamennyi kánonban. A megemlékezések után a Miatyánk elmondása és a béke-kívánság vezeti be az áldozási szertartást. Az ostya megtörése után először a pap áldozik (két szín alatt), majd a misében konszekrált ostyákkal megáldoztatja a híveket. Ebben változás, hogy az "áldoztató rács" funkciója megszűnt: a hívek állva járulnak az oltár elé, és állva veszik magukhoz az ostyát (a pap szájba vagy kézbe adja). Ezután a pap megtisztítja a kelyhet, befejező könyörgést és áldást mond. Megjegyzendő, hogy magánmiséknél ez a szertartás még egyszerűbb: itt valamennyi szertartást a pap az oltár előtt ill. az oltárnál végzi.

A Zsinat szellemében megszűnt a misézésnek néhány fajtája, az ú.n. szentséges mise (kihelyezett Oltáriszentség jelenlétében végzett mise), valamint a hívek részvételét kizáró ú.n. zenés mise (orgonával kísért, teljesen csendben mondott mise). Redukálták a gyász- és fogadalmi misék számát és fajtáját is.

3.2.2. Egyéb szertartások

A korábban önálló életet élő szertartások (szentségek, szentelmények) a Zsinat szellemében egyre inkább a mise keretébe kerültek, ezzel is visszatérve az ókeresztény hagyományokhoz. A szentségek közül a bérmálás és a papszentelés eleve miséhez kötődik, míg a keresztelés, házasságkötés, betegek szentsége az idő folyamán független szertartás lett. A reform során szorgalmazzák, hogy ezek is visszakerüljenek az eukharisztikus cselekménybe, rendszerint az ige-liturgia folytatásaként. Ugyanígy a korábban több önálló elemből összetett nagyheti szertartások is minden esetben egységesen a mise-rítus kereteibe illeszkednek. Az alapvetően helyes, és a legrégebbi hagyomány-rétegbe visszanyúlni akaró kezdeményezés sajnálatosan nem kerülte el a "purifikáció", a "purizmus" általános buktatóját: a megújításnak számos korai, gallikán eredetű, kifejező erejű szertartás megszűnt, vagy külsőségeiben elvesztette hagyományőrző jellegét.

A misén kívüli szertartások, pl. a körmenetek megőrizték demonstratív jellegüket, de szertartásuk leegyszerűsödött. A litániák, szentbeszédek, lelkigyakorlatok, stb. megmaradtak a korábbi formájukban, de jelentőségük háttérbe szorult. A ritkábban végzett szertartások (templom-szentelés, papszentelés) egyes elemeket megőriztek a középkori hagyományokból, ám a trienti szertartásrendhez képest külsőségeikben ezek is leszegényedtek.

3.3. Liturgikus térigények

Az átalakított és a új tervezésű liturgikus építészeti terek rövid áttekintése előtt célszerű megvizsgálni a tér egyes elemeinek forkcionális változását a Zsinat rendelkezéseinek a szellemében.

A legszembetűnőbb változás az oltár kialakításában következett be. A hagyományos, középkori és barokk retabulum-oltárok eredeti funkciója megszűnt. A néppel szemben végzett mise, valamint az oltárt körülállni tudó koncelebrálás (együtt-misézés) megkövetelte a hívekhez közelebb elhelyezett, körüljárható asztal-oltár (mensa) kialakítását. Kisebb kápolnákban, vagy ahol az adott tér méretei nem teszik lehetővé az új liturgikus tér kialakítását, szükségmegoldásként megengedett a híveknek háttal mondott mise is.

A szentségőrzés (tabernaculum) funkciója is változott. A szentségház korábban mindenképpen a főoltáron, a templom tengelyében, kiemelt helyen volt, s feltételezte a centrális tiszteletadást (térdhajtás). Ez az átalakított liturgikus tereknél részben megmaradt, amikor a meglévő, korábbi főoltár szentségházát továbbra is használják. A korábbiakkal ellentétben nem kizáró ok, hogy a pap a szentségháznak hátat fordítva végzi. Új liturgikus tereknél "nagyon ajánlatos, hogy az oltáriszentséget külön kápolnában őrizzék, amely alkalmas a szentségimádásra és a magánáhitatra" (A Római Misekönyv általános rendelkezései, 276). A helyi viszonyoknak megfelelően ez a szentségőrző hely a szentélyben is lehet, nem föltétlen centrális helyen. A tabernaculum előtt kis asztal vagy pult van, de a szentségi trónus nem feltétel. A meglévő oltárok tabernaculum feletti, díszesen kiképzett szentségi trónusát továbbra is lehet használni litánián, szentségimádáskor, de ugyanez megoldható úgy is, hogy a mostranciát (úrmutató) a mensa-oltárra helyezik. Az oltáriszentségnek a miséző oltáron való - korábban általános - őrzése teológiailag is problematikus: az eukharisztia szerzése (mise) és permanens jelenléte (őrzés) ellentmondást rejt. A templomban csak egyetlen szentségőrző hely lehet,s ezt örökmécses jelzi. Ettől független a nagycsütörtöki szartartásnál használt pasztophorium és a nagypénteki szentsír. Ezeket az év többi napján nem használják, az adott napokon viszont a tabernaculum üres.

Az oltár mellett az eredetivel egyező, de kisebb szerepe van készületi asztalnak (credentia). Az ókeresztény jelleghez tér vissza a papi ülőhely (sedes, sedilia). "A papi szék legalkalmasabb helye a néppel szemben a presbitérium tengelyében van" (Ált. rendelkezések, 271). Püspöki székesegyházakban megkülönböztetik a püspöki széket (cathedra) és a napi liturgiában használatos papi széket. A korábbi "trónus" mind elnevezésben, mind kialakításban megszűnt. Nem szerencsés az ülőhely oldalsó elhelyezése, mert az ige-liturgia során a hívekkel való közvetlen kapcsolatot zavarja, s a papot is "féloldalas" mozgásra kényszeríti. Átalakításoknál szokásos megoldás, hogy a meglévő retabulum-oltárról a tabernaculumot és az oltárlapot eltávolítják, s az így adódott emelt helyre, a szembemiséző oltár mögé kerül a sedes. Ez a korai liturgiák megoldására emlékeztet (szynthronon, felsőhely). Szükségmegoldásként olyan is lehetséges, hogy a főoltáron megmarad a szentségőrző hely (tabernaculum), de az oltáremelvény egyik oldalán helyet kap az ülőhely is.

A hagyományos liturgia oldalt elhelyezett, magas szószéke az új liturgia szellemében elvesztette a jelentőségét. Az igehírdetés (felolvasás, homilia) az oltár mellett elhelyezett felolvasópultról, az amboról történik. Neve a görög anabainein = föllépni szóból származik, s nem a latin ambo = mindkettő elnevezésből, bár a középkorban gyakran alkalmaztak kettős felolvasóhelyet. Az ambót "úgy kell megfelelően elhelyezni, hogy a hívek jól láthassák és hallhassák azokat, akik az ige liturgiában szolgálatot teljesítenek" (Ált. rendelkezések, 272). A hagyományos szószék egyes alkalmakkor (pl. lelkigyakorlat) továbbra is használatban marad, elbontása nem indokolt, különösen akkor, ha az művészi értéket képvisel.

A szentélyrács (ú.n. áldoztatórács) funkciója megszűnt: a hívek az oltárhoz vonulva állva áldoznak. Átalakításkor vagy elbontják, vagy közvetlen a főoltár lehatárolására áthelyezik: ilyenkor a mensa-oltár a rács elé kerül.

Új elem a liturgikus térben a keresztelőkút és a húsvéti gyertya tartója. Korábban a kút a bejárat közelében, alárendelt helyen volt, most kiemelt helyre, a szentélybe, vagy külön kápolnába kerül. Ez a keresztelési szertartásnak az eukharisztiával való jelképi-tartalmi hasonlóságát fejezi ki. Megjegyzendő, hogy a keresztkútnak az oltár közelében, centrális helyen való elhelyezése az evangélikus liturgikus téralakítás jellemzője.

A templomokban a mellékoltárok szerepe teljesen nem szűnt meg, csak jelentősen korlátozódott. Az együttmisézés lehetősége nyomán még a nagyszámú klerikust feltételező szerzetesházakban is fölöslegessé tette a sok misézőhelyet. Eltávolításuk nem volt előírás, azonban egyre inkább az emlékhely-jellegük, mint az oltárhely-jellegük domborodik ki: a rendszeres misézés kellékeit eltávolították róluk, néha még az oltárasztalt is elbontották, s csak a retabulum maradt meg. Kivételt képez az ú.n. repositiós oltár (szentségi oltár), melynek a nagyheti szertartásokban továbbra is szerepe van.

Az orgona és az énekkar elhelyezése továbbra is fontos feladata a liturgikus térnek. Nem fontos viszont ennek a nyugati karzaton helyet kapni. "Az énekkart úgy kell elhelyezni, hogy világosan kitűnjék: igazi része a hívek egybegyűlt közösségének, és benne különleges feladatot tölt be. Elhelyezése könnyítse meg liturgikus szolgálatát, tagjainak pedig tegye lehetővé a szentmisén való teljes részvételt, amelyhez a szentáldozás is hozzátartozik" (Ált. rendelkezések, 274). Új templomoknál gyakori, hogy az orgona és a kórus a szentélyben, az oltár közelében kap helyet - amennyiben ezt az akusztikai viszonyok megengedik. Ezzel viszont az orgona a teljes közösség énekének (népének) kiséretétől szakad el. Meglévő templomoknál a hagyományos karzat és az orgona adottság. Mivel akkor a templomot akusztikailag erre a dispozícióra tervezték, a megbolygatás nem kívánatos.

A templomi képek és szobrok számánál és elhelyezésénél "ügyelni kell arra, hogy ezek az ábrázolások ne legyenek nagy számban, és úgy nyerjenek elhelyezést, hogy ne vonják el a hívek figyelmét a szent cselekményektől. A szent személynek ne legyen ugyanott egynél több ábrázolása" (Ált. rendelkezések, 278). A hagyományos gyóntatószék továbbra is megtartható, de új templomoknál törekedni kell egy külön gyóntatóhelyiség kialakítására. A hívek ülőhelyei (székek, padok) megmaradtak, de használatuk némiképpen korlátozódott. Elrendezésük az oltártér centralitását hivatott kihangsúlyozni (rálátás, hallás). A sekrestye (készületi és raktározási helyiség) fonkciója lényegében nem változott. Új tervezésű templomoknál gyakori, hogy a sekrestyét a bejárathoz közeli részben alakítják ki. Ezzel biztosítható, hogy a liturgiára a pap és a segédkezők a templomon keresztül, ünnepélyesen vonulnak be.

3.3.1. Meglévő terek átalakítása

A Zsinat szellemében a katolikus templomokban kialakították az új liturgia-megkívánta teret. Ennek nagy része a már álló templomok meglévő liturgikus terének átalakításával jött létre. Az alábbi elvi vázlatok a már meglévő (középkori vagy barokk) liturgikus tér átalakításának módozatait mutatják be. A mindennapi életben ennél sokkal több változat létezik. Az új liturgikus tér kialakítása minden esetben egyedi, megfontolt tervezést igényel, a tervező (építész) és a használó (lelkipásztor, egyházközség) fokozott együttműködését és együttgondolkozását követeli meg.

Meglévő liturgikus tér átalakításának változatai: "A": az átalakítandó liturgikus tér, "B": átalakítás a retabulum-oltár, mint szentségőrző hely megtartásával, a szentélyrács

áthelyezésével, "C": átalakítás a retabulum előtti sedes és ambo kialakításával, önálló tabernaculummal, "D": átalakítás a retabulum előtti keresztelő-tér kialakításával, kettős ambo-val, a diadalíven elhelyezett szentségi oltárral (tabernaculummal). Jelölések: 1. templomhajó, 2. padok, 3. meglévő (és megmaradó) szószék, 4. szentélyrács, 5. sekrestye, 6. credentia, készületi asztal, 7. papi ülések, sedilia, 8. padok az egyházközség vezetői részére (presbyterium), 9. oltár-hátfal (retabulum), 10. régi főoltár, 11. tabernaculum (szentségház), 12. önálló szentségi oltár tabernaculummal, 13. mensa-oltár, 14. felolvasóhely (ambo), 15. keresztelőkút, 16. húsvéti gyertya (tartó).

Műemlék templomoknál külön figyelmet kell fordítani arra, hogy az új liturgikus tér kialakítása ne károsítsa az épület eredeti térhatását, s lehetőleg őrizze meg a művészi értéket képviselő korábbi berendezéseket. Mert egy templomnak nem csak pillanatnyi használati értéke van, hanem évszázadok alkotó munkáját tükröző művészeti értéke is! A templomokat "használó", kezelő papok gyakran túlbuzgó - de hozzá nem értő - beavatkozása egy-egy műemlék templom terében pótolhatatlan károkat okozhat. Ugyanez a torzulás a másik oldalról is lehetséges: nem biztos, hogy egy építésznek az "élete fő művét" egy hajmeresztően újszerű liturgikus tér formájában kell megalkotnia egy, már 7-800 éve álló templom falai között. A nagyszerű feladathoz mindkét félnek kellő alázattal és hozzáértéssel kell közelítenie. A nem műemléki értékű templomok nem művészi értékű korábbi berendezési tárgyainak eltávolítása viszont nagyban segítheti a liturgikus tér korszerű használatát és esztétikai értékének a gyarapodását.

Székesegyházaknál, káptalani és szerzetesi templomoknál az eredetileg is összetettebb liturgikus tér részbeni megtartása, részbeni korszerűsítése rendszerint csak kompromisszumok árán jön létre. A sikeres megoldásra egyetlen konkrét példát mutatunk be (szerencsére több is van!), a kalocsai székesegyház szentélyének átalakítását (Erdei Ferenc építész munkája).

Hagyományos (barokk) székesegyházi liturgikus tér átalakítása (Kalocsa): 1. új lépcsők, 2. ambo, 3. új oltár, 4. régi kanonoki stallumok, 5. sekrestye-bejáratok, 6. új papi ülések (sedilia), 7. új érseki sedes, 8. régi főoltár, 9. régi készületi asztal.

 

3.3.2. Új liturgikus terek, új épületek

A II. Vatikáni Zsinat után ill. annak szellemében épült katolikus templomokon megfigyelhető a hagyományhoz ragaszkodás és az újítani akarás kettőssége. A téralakításban továbbra is meghatározó a longitudinális szervezés (hagyományos templomtér), ugyanakkor a tervezők felismerték a liturgia egyfajta centrális térigényét is. A kiragadott példákat a legújabb magyar templomépítészet emlékeiből vettük (Jánossy J.-Szécsi Z.-Váncza L. összeállítása nyomán). Az ábrák a templomok elvi elrendezési vázlatát adják, sem a tartószerkezetet, sem a belső tér tagolását nem részletezik.

Hagyományos elrendezésű (hosszházas) modern templomok (Csaba László tervei): 1. Cserépváralja (1959-1961), 2. Hollóháza (1965-1967), 3. Hodász (1973-1977).

Hagyományos elrendezésű (hosszházas) modern templomok (Török Ferenc tervei): 4. Balatonfenyves (1975-1977), 5. Révfülöp (1980).

Modern katolikus templomok átlósan szerkesztett liturgikus térrel: 6. Bp. Farkasrét (Szabó István, 1977), 7. Nemeshetés (Török Ferenc, 1972-1973).

Kísérletek a centrális téralakításra: 8. Bp. XII. ker. Táltos u. (Szabó István, 1977), 9. Halásztelek (Csete György, 1978).

A bemutatott példák (1-5.) a szakrális tér longitudinális jellegét megőrzik, részben az oltár apszidiális kihangsúlyozásával (2-3.), részben a terem-templom közepébe állított oltártérrel (4-5.). Hasonló elveket követ, de a megközelítésben és a liturgikus tér elfordításában a kereszt-tengelyt hangsúlyozza a Bp. farkasréti Mindenszentek temploma. A templomtérben az oltár centralitásának biztosítása további megoldásokat is kínál. A nemeshetési templom négyzet-átló mentén szervezett tere a protestáns liturgikus terek "saroktemplom" megoldását idézi. A kereszt-tengelyben elhelyezett oltártér, a hozzá csatlakozó - nézőtér-szerű - padsorokkal szintén alkalmas egyfajta "centralitás" biztosítására. Végül vannak tervek és megvalósult templomok, melyek az ókeresztény háztemplomi vagy katakombai terek teljes centralitását kívánják visszaállítani.

Összefoglalás

A három részre bontott, rövid terjedelmű összefoglaló áttekintette a keresztény szakrális terek építészeti fejlődését, változatait. Ennek alapján megállapítható, hogy a liturgiák (és keresztény vallások) különbözősége ellenére a térigény alapelemei valamennyi helyen megtalálhatók. Ezek: az Utolsó Vacsora parancsának megfelelő asztal-közösség építészeti megfogalmazása és reprezentatív kialakítása, valamint az igehírdetés céljára alkalmas tér biztosítása. A két alapelem valamennyi keresztény liturgiában az építészeti keret meghatározója. A különböző vallásfelekezetek különböző liturgiáiban ezek az igények nem egyforma súllyal jelentkeztek. Ennek megfelelően a liturgikus tér alakításában is különbségek mutatkoznak: egyes korokban (és felekezetekben) az igehírdetés kap nagyobb szerepet, míg máskor az oltáron folyó áldozati cselekményt emelik ki az építészet eszközeivel is. A különböző vallások építészetének és funkció-elemzésnek rövid áttekintésével a közöttük való tájékozódást, építészeti tereik megértését kívántuk elősegíteni.

Felhasznált és ajánlott irodalom (Az I-III. részhez)

A II. Vatikáni Zsinat rendelkezései a Szent Liturgiáról. Bp. 1964.

Agenda seu Rituale Olomucense, Brunae, 1694.

Agenda a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészei számára. Magyar Evangélikus Egyház Sajtóosztály. Bp. 1986.

Andorné Tóbiás J.: A XVII-XVIII. századi Magyarország barokk templomépítészetének szerkezeti kialakulása és fejlődése. Építés- Építészettudomány, VI-1974/3-4. 341-386.

Andrews, D.T.: The Eastern Orthodox Church. New York, 1957.

Aubert, M.: L'achitecture cistercienne en France, I-II. Paris, 1947.

Baán I. (ford.): Szókratész egyháztörténete. Bp. 1984.

Bachmann, E.M.: Die Kirche des Ostens. Berlin, 1957.

Badstübner, E.: Kirchen der Mönche. Union Verlag Berlin, 1980.

Bálint S.: Karácsony, Húsvét, Pünkösd. Bp. 1976.

Bálint S.: Ünnepi kalendárium, I-II. Bp. 1977.

Beke G.L.- Gáspárdy A.: Magyarországi orthodox templomok, ikonosztázok. Bp. é.n.

Bennett, R.F.: The Early Dominicans. Cambridge, 1937.

Berky F. (szerk.): Az ortodox kereszténység. Bp. 1975.

Berky F. (szerk.): Liturgikon, I. Bp. 1955., II. Bp. 1972.

Bernhard, M.: Kolostorok. Bp. 1994.

Bolberitz T.-Gál F.: Aquinoi Sz. Tamás filozófiája és teológiája. Bp. 1987.

Bottyán J.: Hitünk hősei. Bp. 1985.

Brentjes, B.: Drei Jahrtausende Armenien. Leipzig, 1973.

Brentjes, B.-Mnazakanjan, S.-Stepanjan, N.: Kunst des Mittelalters in Armenien. Berlin, 1981.

Brinke, G.R.: A szent sátor szimbólumai. Bp. é.n.

Brooke, R.B.: Early Franciscan Government. Cambridge, 1959.

B.Szűcs M.: Reneszánsz. Az építészet története, újkor. Bp. 1985.

Butler, H.C.: Architecture and other arts. London, 1904.

Chadwick, H.: A korai egyház. Bp. l999.

Chesterton, G.K.: Aquinoi Sz. Tamás. Bp.1986.

Chorhörtadedr Szörpó Badarakin. Vienna, 1904.

Christe, Y.-Losowska, H.-Recht, R.- Velmans, T.: Christentum. Fribourg, 1982.

Conant, K.J.: Benedictine Contributions to Church Architecture. Latrobe, 1949.

Cramer, M.: Das christlich-koptische Ägypten einst und heute. Wiesbaden, 1959.

Csóka J.L.: Szent Benedek fiainak világtörténete, I-II. Bp. 1969.

Darkó J.: Császárimádó Róma, képromboló Bizánc. Bp. 1977.

Dercsényi B.-Hegyi G.-Marosi E.-Takács B.: Református templomok Magyarországon, 1992.

Dercsényi D.: Románkori építészet Magyarországon. Bp. 1972.

Déri E. (szerk.): Evangélikus templomok Magyarországon. Bp. 1992.

Dimier, A.: Recueil de plans d'églises cisterciennes. Paris, 1949.

Dimier, A.: L'art cistercien (en France). Zodiaque, 1962.

Dimier, A.: L'art cistercien (hors de France). Zodiaque, 1971.

Effenberger, A.: Frűhchristliche Kunst und Kultur. Leipzig, 1986.

Entz G.: A gótika művészete. Bp. 1974.

Entz G.: Gótikus építészet Magyarországon. Bp. 1974.

Eschapasse, M.: L'architecture bénédictine en Europe. Paris, 1963.

Farbaky P.: Magyar reneszánsz és barokk építészet (összefoglaló). BME soksz. 1982.

Fekete A.: Keresztneveink, védőszentjeink. Bp. 1974.

Félegyházy J.: Az egyház a korai középkorban. Bp. 1967.

Friedenthal, R.: Luther élete és kora. Bp. 1983.

Fügedi E.: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp. l981.

Gark töbrutyan Szörpó Badaraki. Vienna, 1932.

Gartkiewicz, P.M.: New Outline of the History of Nubian Church Architecture. Bulletin Antike Beschaving, 55-1980/1. 137-160.

Gáspár Zs.- Maros D.: A hit asztala. Bp. 1990.

Gecse G.: Vallástörténeti kislexikon. Bp. 1971.

Gerevich T.: Románkori művészet Magyarországon. Bp. 1938.

Gergely J.: A pápaság története. Bp. 1982.

Gerő L. (szerk.): Magyarországi zsinagógák. Bp. 1989.

Glasenapp, H.v.: Az öt világvallás. Bp. 1975.

Guzsik T.: A középkori építészet története. BME soksz. Bp. 1985.

Guzsik T.: Középkori építészettörténeti ábraanyag, I-III. Bp. 1994.

Guzsik T.: Az örmény épytészet emlékei, I. Műemlékjegyzék, chronologia. Bp. 1996.

Guzsik T. (szerk.): Örmény katolikus szentmise követése örmény és magyar nyelvű hívek számára. Bp. 1997.

Guzsik T.: Örmény-magyar Misekönyv és Énektár, I-II. Bp. 1992.

Guzsik T.: Hagyományőrzés és fejlődés az örmény szakrális építészetben. Építés- Építpszet-tudomány, 23-1993/3-4. 321-349.

Guzsik T.: Gavit és zsamatun. Építés- Építészettudomány, 26-1996/1-2. 131-163.

Hafenscher K.: A keresztény istentisztelet. Egyházzenei Füzetek, I/7. Bp. 1999.

Hahn, H.: Die frühe Kirchenbaukunst der Zisterzienser. Berlin, 1957.

Hahn I.: Istenek és népek. Bp. 1980.

Hamman, A.: Így éltek az első keresztények. Bp. 1987.

Handbuch der Praktischen Theologie, II. (Evangelische Verlagsaustalt), Berlin, 1974.

Harmat A.-Werner A.: Cantus Cantorum. Bp. 1958.

Huizinga, J.: A középkor alkonya. Bp. 1979.

Jánossy J.-Szécsi Z.-Váncza L.: Kitekintés Magyarország II. Világháború utáni szakrális építészetére. BME TDK munkák, 21-1987. 113-115.

Jólesz K.: Zsidó hitéleti kislexikon. Bp. 1985.

Jungmann, J.: A szentmise. Prugg Verlag Eisenstadt,1977.

Karácsonyi J.: Magyarország egyháztörténete. Bp. 1985.

Kádár Z.: Bizánci művészet. Bp. 1987.

Kákosy L.: Fény és káosz. A kopt gnosztikus kódexek. Bp. 1984.

Káldy Z. (szerk.): Evangélikus énekeskönyv. Bp. 1986.

Kálvin J.: Az eleve elrendelésről. Bp. 1986.

Kemény-Gyimesi (szerk.): Evangélikus templomok. Bp. 1944.

Keresztyén énekeskönyv, Bp. 1943.

Khandjian, G.: Sz. Ecsmiadzin. Saint Siége d'Etchmiadzin, 1981.

Kidson, P.: Romanik und Gotik. New York, 1967.

Kier, H.: Die grossen romanischen Kirchen. Köln, 1983.

Koch, W.: Baustil Kunde. München, 1994.

Kováts J.: Magyar református templomok, I-II. Bp. 1943.

Kowalsky, J.W.: Szerzetesek, egyházak, társadalom. Bp. 1975.

Krautheimer, R.: Die Kirchen der Bettelorden in Deutschland. Köln, 1925.

Krähling J.- Zoboki G.: XVIII. század végi evangélikus templomok Tolna megyében. BME TDK munkák, 19-1985. 115-126.

Krähling J.- Zoboki G.: Későbarokk templomépítészetünk a Dél-Dunántúlon. Diakónia, 1987/2. 40-49.

Kunst und Geschichte Nubiens in Christlicher Zeit. Recklinghausen, 1970.

Lelkipásztori rendelkezés az Egyházról a mai világban. Bp. 1967.

Levárdy F.-Arató M. (szerk.): Egyházi épületek és műtárgyak gondozása. Bp. 1971.

Levárdy F.: Magyar templomok művészete. Bp. 1982.

Lippay L.: A keleti egyházak. Bp. 1934.

Linahl, B.: Architectural history of the Ethiopia in pictures. Addis-Abeba, 1970.

Lexikon für Theologie und Kunst. Freiburg, 1961.

Liber officii in dominicis et festis praecipius. Parisiis-Tornaci-Romae, 1937.

Lukács L.: Boldogok, akik házadban laknak... Bp. 1988.

Luther M.: Bűnbánat, keresztség, úrvacsora. Bp. 1994.

Lübke-Semrau: Die Kunst des Mittelalters. Esslingen, 1910.

Madey, J.: Die eucharistische Liturgie in der koptischen Kirche, 1985.

Magyar Cantuale, egyházi karénekeskönyv. Bp. 1943.

Mai, H.: Der Evangelische Kanzelaltar. Halle, 1969.

Major M.: Építészettörténet, II. Bp. 1955.

Major M. (szerk.): Építészettörténeti és építészetelméleti értelmező szakszótár. Bp. 1983.

Mango, C.: Byzantine architecture. New York, 1974.

Manoogian, T.: Deacon's Guidebook in the Divine Liturgy. 1992.

Marosi E. (szerk.): A középkori művészet világa. Bp. 1969.

Marosi E.: A román kor művészete. Bp. 1972.

Marosi E.: Magyar falusi templomok. Bp. 1975.

Martindale, A.: Die Renaissance. London, 1966.

Martyrologium Romanum. Ed. Marinetti. Taurini-Romae, 1939.

Meyendorff, J.: The orthodox Church. London, 1962.

Moorman, J.A.: History of the Franciscan Order. Oxford, 1968.

Mormon könyve. Egy másik bizonyság Jézus Krisztusról. Salt Lake City, 1991.

Ordo Hebdomadae Sanctae. Lipcse, 1956.

Ormos I. (ford.): Csodatévő Takla Hájmánót. Bp. 1986.

Orosz L.: Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata. Nyíregyháza, 1996.

Panofsky, E.: Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás. Bp. 1986.

Rados J.: Magyar oltárok. Bp. é.n.

Radó P.: A megújuló istentisztelet. Bp. 1973.

Radó P.: Az egyházi év. Bp. l998.

Rév I.: Templomépítészetünk ma. Bp. 1987.

Rottler F. (szerk.): Egyházi műveltség, történetírás. Bp. 1981.

Sackur, E.: Die Cluniacenser, I-II. Halle, 1892-1894.

Seibert, J. (szerk.): A keresztény művészet lexikona. Bp. 1986.

Shenouda, H.: Who are the copts? Kairo, 1965.

Southern, R.W.: A nyugati társadalom és a egyház a középkorban. Bp. 1987.

Stande, W.: A late school: Ethiopia. Larousse Encyclopedia of Byzantine and Medieval Art. (Gen. Ed. R.Huyghe), London, 1981. 79-81.

Strzygowski, J.: Die Baukunst der Armenier und Europa. Wien, 1918.

Syriani, S.- Habib, B.: Guide to Ancient Coptic Churches and Monasteries. Suhag, 1988.

Szántó K.: A katolikus egyház története, I-III. Bp. 1983-1987.

Szentkirályi Z.: Az építészet világtörténete, I-II. Bp. 1980.

Szentkirályi Z.: Az építészet rövid története, I-II. Bp. 1986.

Szentkirályi Z.: A barokk. Az építészet története, újkor. Bp. 1986.

Szentpétery I.: Oklevéltani naptár. Bp. 1912.

Szilágyi I.: Kálváriák. Bp. 1980.

Szőnyi O.: Régi magyar templomok. Bp. é.n.

Szunyogh X.F.: Latin-magyar misszále. Bp. l936.

Tarr K. (szerk.): Az 1000 éves orosz keresztyénség. Bp. l988.

Timkó I.: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Bp. 1971.

Tompos E.: A bizánci és az iszlám építészet. Bp. 1984.

Tompos E.: A későrómai császárság és Bizánc keresztény építészete. Bp. 1994.

Tompos E.: A Kaukázus-vidék keresztény építészete. Bp. 1996.

Vanyó L. (szerk.): Az ókeresztény egyház és irodalma. Bp. 1980.

Vanyó L. (szerk.): Apostoli atyák. Bp. 1980.

Vanyó L. (szerk.): Apokrifek. Bp. 1980.

Varga B.: Dávid Ferenc és az unitárius vallás. Bp. 1979.

Várnagy A.: Liturgika. Abaliget, 1993.

Verbényi I.- Arató M.O.: Liturgikus lexikon, Bp. 1989.

Wellner I.: Kalauz Európa vallási műemlékeinek megtekintéséhez. Bp. 1990.

Vogüé, M.de - Waddington, W.H.: La Syrie Centrale. Paris, 1865.

Yaralian, K.: The Divine Liturgy of the Armenian Apostolic Church. Fresno, 1981.

Zarneczki, G.: Kolostorok, szerzetesek, barátok. Bp. 1986.

Zala T.: Az aranytáblák népe: a mormonok. Bp. 1985.

Zádor M.: Az építészet története. Romanika. Bp. 1990.

Zsasskovszky F. (szerk.): Énekkönyv. Eger, 1925.

 

 

E helyen kötelességemnek tartom megemlékezni azokról a szakemberekről, kollégákról, barátokról (élőkről és elhúnytakról), akik tanácsaikkal, észrevételeikkel, esetleg éppen ellenvéleményükkel segítségemre voltak e tanulmány megírása, vagy még inkább előkészítése, a hosszú felkészülés során. Mindannyiuknak köszönettel tartozom:

+Abonyi Pál lelkész, székesegyházi karnagy, Dr. Antranig As'dzsjan diakónus, +Bánhiday János szaleziánus szerzetes, +Dr. Bárdos Lajos zeneszerző, Dr. Berky Feriz protojerej, ortodox adminisztrátor, +Dr. Berky Zuárd Illés ortodox lelkész, Dr. Giuseppe Besutti OSM szervita teológiai tanár, +Dr. Bokor Sándor építészmérnök, Dr. Pacifico Branchesi OSM történész, Dr. Farbaky Péter építészmérnök, Dr. Farkas Attila érseki tanácsos, művészettörténész, Fehér László karnagy, Fehérváry Rudolf építészmérnök, +Dr. Galla Ferenc prelátus, Gyéressy László tanár, +Herhoffer F. József OSM szerzetes, Holnapy Dénes OP építészmérnök, plébános, Vahan Hovagimian mechitarista szerzetes, Dr. Istvánfi Gyula egyetemi tanár, Jáky S. Theodóz OSB zenetörténész, Jánossy Johanna építészmérnök, +Dr. Kádár László OC érsek, +Kádár Dániel apát, örm. katolikus lelkész, Dr. Körmendy József kanonok, történész, +Dr. Kalmár Ödön OC templomigazgató, Koloss István zeneszerző, +Körmendy István lelkész, Klenk Csaba építészmérnök, Kósa Ferenc lelkész, székesegyházi karnagy, +Dr. Kralovánszky Alán régész, Dr. Krähling János docens, Lamatsch Endre plébános, Dr. László Tünde ref. lelkész, +Dr.Levárdy Ferenc művészettörténész, +Láng Alán Oprem. prépost, Dr. Leszkovszky Pál OP lelkész, +Lisznyai Szabó Gábor zeneszerző, +Dr. Major Jenő tud. főmunkatárs, +Krikorisz Manian mechitarista főapát, Margetán József építészmérnök, Dr. M. Kiss Pál művészettörténész, +Molnár István kanonok, történész, Dr. Nagy László marista teológus, Dr. Pálos Frigyes prépost, művészettörténész, +Popovits I. Konstantin ort. esperes, Rabb Péter tanársegéd, +Dr. Salgó László főrabbi, +Dr. Scheiber Sándor főrabbi, Dr. Sólymos Szilveszter OSB tanár, Somlyódy Sándor építészmérnök, Szabó Géza kanonok, plébános, Dr. Szabó László tanár, +Szalóczy Pelbárt OFM lelkész, Szécsi Zoltán építészmérnök, Szöllőssy Csaba lelkész, +Tarnóczy János kanonok, plébános, Tegzes György karnagy, +Dr. Timkó Imre püspök, +Tóth Alajos esperes, Dr. Török Ferenc egyetemi tanár, Dr. Török József egyetemi tanár, +Dr. Töttössy Miklós prelátus, Váncza László építészmérnök, + Dr. Felix Vongrey OC régész, Vukoszávlyev Zorán tanársegéd, +Dr. Weiss Ferenc kanonok, plébános, +Werner Alajos lelkész, zeneszerző.

A CD-anyag formába öntésében segítséget nyújtottak: Hidasnémeti Máté ép. hallgató, Dr. Kalmár Miklós adjunktus, Dr. Krähling János docens, Marótzy Katalin ép. hallgató, Torda-Molnár Tamás ép. hallgató, Vukoszávlyev Zorán tanársegéd. Mindnyájuknak köszönöm!

Budapest, 2001. Húsvét

dr. Guzsik Tamás